Az elmúlt években komoly vita alakult ki a dollár körül az Egyesült Államokban. Főként a konzervatív közgazdászok úgy látták ugyanis, hogy az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (Fed) eszközvásárlási programjai a gazdaságba pumpált hatalmas likvid tőkén keresztül negatív hatással lesznek a dollárra. Miközben erősen készültek a bármelyik pillanatban elszálló inflációra, a gazdaság újbóli lassulására és más piaci riadalmakra, az eddigi tapasztalatok alapján súlyosan tévedtek. Éppen ezen tévedés megértéséhez, illetve a jövőbeli események pontosabb felméréséhez érdemes alaposabban megvizsgálni a „zöldhasú” 100 éves történetét.
A kezdetek
Természetesen 1914 előtt is nyomtattak dollár bankjegyeket. A legkorábbi, a „kontinentális dollár” a köztársaság első napjait szimbolizálta, de összeomlott az 1780-as évek hiperinflációja során.
Közel egy évszázaddal ezen csúnya epizód után az amerikai valutarendszer igencsak kusza volt. Egyszerre forogtak az állami bankok saját bankjegyei, az államkincstár által kibocsátott fémpénzek, valamint külföldi érmék és bankjegyek.
Ez az állapot egészen az 1860-as évekig tartott, amikor a szövetségi kormányzat megpróbálta egységesíteni a pénznyomtatást, de a kuszáság egészen az 1913-as évig megmaradt, amikor is elfogadták a Federal Reserve működését szabályozó törvényt. Ezzel létrejött az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed, amely megkapta a jogot a pénzkínálat bővítésére.
A felemelkedés
Ez az aktus azonban nem ruházta fel a dollárt a tartalékvaluta szerepével, amelyet ma betölt. Ezt a pozíciót az angol font (sterling) birtokolta ugyanis 1821 óta, miután Nagy-Britannia visszaállította az aranystandardot, melynek értelmében az egyes államok a fizetőeszközeiket az arany értékéhez mérten határozták meg. Az USA egyébként az 1870-es évekig nem csatlakozott ehhez.
Ráadásul a világ pénzügyi központja is London volt egészen 1914-ig, és majd csak az első világháború hozza el a dollár valódi felemelkedését. A felívelés egyik meghatározó oka, hogy háborús időkben az államok általában elhagyják az aranystandardot, és frissen nyomtatott pénzből igyekeznek biztosítani a háborús kiadásokat, ami az esetek többségében inflációs spirálhoz vezet. Amikor a háború 1914-ben elérte Európát, az országok nem is tettek másként.
Amíg tehát Nagy-Britannia tőketartalékait szép lassan felemésztette a háború, az USA, amely csak 1917-ben lépett be abba, egyre nagyobb hiteleket tudott folyósítani az egyes államoknak.
Tovább erősítette a dollár pozícióját, hogy az Egyesült Királyság 1919-ben kénytelen volt elhagyni az aranystandardot, és mire 1925-ben visszatért, a dollár már átvette a vezető szerepet a világban.
A világ tetején
Az Egyesült Államok második világháborúba való kései belépéséből még többet profitált. A háború után lényegében képtelenség volt visszatérni az aranystandardhoz, mivel a világ aranykészletének szinte teljes egészét az USA birtokolta.
A következmény pedig egyértelmű volt. A híres Bretton Woods-i konferenciaán a világ legfontosabb fizetőeszközeit az amerikai dollár árfolyamához rögzítettek (igen enyhe leértékelési mozgástérrel), miközben a dollár értékét elméletben továbbra is az arany biztosította.
Az új rendszernek volt egy igen érdekes sajátossága. A Bretton Woods-i rendszeren belül minden állam – kivéve az Egyesült Államokat – kereskedelmi többletet halmozott fel, melynek következtében rendkívül megemelkedett a dollártartaléka. Ezt a pénzt pedig el kellett helyezni valahol, amire a legalkalmasabbnak az amerikai állampapírpiac bizonyult. Vagyis az országok mind elkezdtek hitelezni az Egyesült Államoknak.
Ez persze oda vezetett, hogy az amerikai deficit elszállt, miközben az ország jelentős külső adósságot halmozott fel. A hitelezők el is kezdtek aggódni – jogosan –, hogy az USA rendelkezik-e akkora aranytartalékkal, melyet alapul véve vissza tudja fizetni a tartozásait.
Richard Nixon elnök ezt a problémát úgy oldotta fel, hogy elvágta a dollárt az aranytól. Ennek következtében az 1970-es években az amerikai fizetőeszköz erőteljes hullámzást mutatott, miközben az inflációval kapcsolatos félelmek erősödtek.
Napjaink mítoszai
Mára azonban a dollár a világ legerősebb fizetőeszközévé vált, és a nemzetközi kereskedelem meghatározó tényezője. Továbbá a megtakarítások szempontjából is a legnépszerűbb devizának számít.
Arra, hogy ez miért van így, számos elméletet alkottak már. Okként jelölték meg az USA puszta méretét és a pénzügyi piacokon szerzett hatalmas befolyását is. Fontos szempont mindemellett, hogy a második világháború után egyedül az Egyesült Államok rendelkezett olyan hatalmas és nyitott piacokkal, melyeket egy tartalékvaluta megkövetel. Ráadásul Japánnal és Németországgal szemben az USA nem próbálta meg mindenáron védeni az exportszektorát, ami szintén pozitívan hatott a dollárra.
Ennél misztikusabb szempont az, ami a piacokat általánosan is meghatározza. Ez pedig nem más, mint a bizalom. A pénz értékéhez ugyanis elengedhetetlen, hogy azok a névtelen tömegek, melyek használják, megbízzanak benne.
Az elmúlt években az amerikai dollárba vetett bizalom komoly válságot élt meg. Az USA gazdasága a nagy gazdasági világválság utáni legnagyobb összeomlástól szenvedett, a Fed pedig ennek következtében jelentős pénznyomtatásba kezdett, miközben az amerikai gazdaságpolitika is igen nehéz helyzetbe sodorta a dollárt. Ezek közül azonban egyik sem tudta alapjaiban megrengetni a dollár uralmát. Az eddigi tapasztalatok alapján pedig igen nehéz elképzelni, hogy ehhez mire volna szükség. Bár dúl a devizaháború, úgy tűnik, a dollár továbbra is letaszíthatatlan a trónjáról.
