A NASA hivatalosan is nyilvánosságra hozta az amerikai holdbázis-építési stratégia következő mérföldköveit.
A grandiózus tervek szerint robotizált leszállóegységek, ugráló drónok és speciális terepjárók flottája veszi célba kísérőnk felszínét, hogy előkészítsék a terepet az emberiség tartós visszatéréséhez.
A washingtoni adminisztrációra hatalmas politikai nyomás nehezedik: az Egyesült Államok célja, hogy még Donald Trump elnök 2029-es hivatali távozása előtt újra amerikai űrhajós léphessen a Holdra. A háttérben azonban egy feszült, új űrverseny zajlik. Kína nemcsak felzárkózott, de saját menetrendje szerint halad: a napokban sikeresen bocsátották fel a Sencsou-23 űrhajót, amely újabb legénységet szállított a Tiengung űrállomásra, Peking pedig szilárdan tartja magát ahhoz a célhoz, hogy 2030-ig embert juttasson a Hold felszínére.
„Soha többé nem fogunk lemondani a Holdról” – jelentette ki határozottan Jared Isaacman, a NASA igazgatója, utalva a most bejelentett beszerzések és fejlesztések történelmi súlyára. A tét óriási: egy állandó holdbázis nemcsak úttörő tudományos kísérletek elvégzését és potenciálisan értékes nyersanyagok bányászatát tenné lehetővé, hanem ugródeszkaként szolgálna a Marsra irányuló jövőbeli emberes missziókhoz is.
Három fázis a győzelemért
A NASA úgynevezett Ignition Moon Base programja egy szigorúan felépített, háromfázisú stratégiára épül. Az első szakasz a teljesen robotizált felderítésről szól. Mielőtt az űrhajósok megérkeznének, az ügynökség automata megfigyelőegységeket küld a nehezen járható déli területek feltérképezésére. A napokban közzétett adatok szerint a NASA máris neves magáncégeket bízott meg az eszközök legyártásával.
A nyertesek között van Jeff Bezos űripari vállalata, a Blue Origin, amely az Endurance nevű leszállóegységet fejlesztheti ki. A követelmények rendkívül szigorúak: a gépnek teljesen autonóm navigációval és példátlanul precíz landolási képességgel kell rendelkeznie. Mellette az Intuitive Machines és az Astrobotic is komoly megrendelésekhez jutott; utóbbi cég Griffin-1 nevű egysége a tervek szerint a Hold Déli-sarkának közelében található, örök árnyékba burkolózó Nobile-kráterben fog landolni.
Carlos García-Galán, a Holdbázis program vezetője megerősítette, hogy ez az intenzív robotikus szakasz egészen 2029-ig tart majd. Ez idő alatt a flotta nagy felbontású kamerákkal és a leszállást segítő, visszavert lézerfényt használó műszerekkel vizsgálja majd a felszínt.
A második fázisban a NASA nukleáris hasadóreaktorokat és napenergia-létesítményeket épít ki a Holdon, hogy biztosítsa a folyamatos energiaellátást. A végcél pedig az, hogy 2032-re az asztronauták már „félig állandó” lakómodulokban élhessenek a Déli-sarkon, és nagyteljesítményű roverekkel járják be a sziklás tájat. A helyszínválasztás nem véletlen: a déli pólus fagyott vízkészletei létfontosságúak, mivel ivóvízként és oxigén előállítására is felhasználhatók.
„Egyáltalán nem lepne meg, ha végül Kína érne oda előbb a felszínre.”, mondta Dr. Simeon Barber, holdkutató.
Politikai hajsza vagy megvalósítható álom?
A grandiózus bejelentések ellenére az űrkutatási szakértők többsége szkeptikus, és a NASA menetrendjét kifejezetten irreálisnak tartja. Bár az Egyesült Államok sikeresen megkerülte a Holdat négy űrhajóssal az Artemis II misszió során. A felszínre lépéshez szükséges technológia komoly késésben van.
A legnagyobb szűk keresztmetszetet az emberes leszállóegység jelenti. A feladattal Elon Musk cégét, a SpaceX-et bízták meg, ám a Starship Human Landing System fejlesztése folyamatos technikai kudarcokkal és csúszásokkal küszködik.
Dr. Simeon Barber, az Open University neves holdkutatója a BBC Newsnak nyilatkozva rámutatott: „A korlátozó lépés jelenleg az űrhajósok biztonságos felszínre juttatása. Úgy tűnik, a NASA olyan feszített helyzetben van, hogy mindenáron demonstrálnia kell: léteznek kész tervei a győzelemre. Valójában rengeteg politikai hajtóerő mozgatja ezt a sietséget, miközben a technikai realitások egészen mást mutatnak.”
