Amikor Donald Trump először vetette fel Grönland megvásárlását, sokan csak egy rosszízű tréfának vagy egy ingatlanmágnás megalomán ötletének tartották.
A mostani, Washingtonból érkező újabb és minden eddiginél agresszívabb nyomás azonban kijózanító valóság: a 21. században, a nyugati szövetségi rendszer kellős közepén, az Egyesült Államok elnöke területi „megszerzésről” beszél, mintha csak egy manhattani felhőkarcolóról lenne szó.
Mette Frederiksen dán miniszterelnök fején találta a szöget, amikor azt mondta: „nem lehet lakosságot vásárolni”. Ez a konfliktus lényege. Grönland nem csupán jég és stratégiai pozíció az Északi-sarkkörön; az egy autonóm terület, saját kormánnyal, saját néppel és saját akarattal.
Az, hogy Koppenhága és Nuuk ilyen szilárd egységfrontot képez, példaértékű. Jens-Frederik Nielsen grönlandi kormányfő egyértelművé tette, hogy a dollármilliárdok ígérete vagy a politikai zsarolás nem írhatja felül a történelmi és kulturális kötelékeket Dániával.
A helyzet abszurditása, hogy ezt a „teljesen elfogadhatatlan nyomást” nem egy ellenséges hatalom, hanem Dánia legközelebbi katonai szövetségese, a NATO vezető ereje gyakorolja. Washingtonban azt gondolják, hogy a nemzetbiztonsági érdekek feljogosítanak szuverén területek annektálására. Akár baráti országoktól, akkor az alapjaiban rengeti meg a transzatlanti bizalmat. Ez már nem csak Grönlandról szól, hanem arról, hogy mit ér a szuverenitás a nagyhatalmi érdekek árnyékában.
