Londonban kevés arra járó turista sejtené valaha is, hogy a Bulgari, a New Bond Street-i előkelő ékszerészcég üzletházként működő épületének bármi köze lenne a pápához. Sem pedig a gazdag befektetési bank, az Altium Capital közelben lévő, a St. James’s Square és a Pall Mall sarkán álló központi épületének. De a London egyik legdrágább kerületében található irodaházak részét képezik a Vatikán tulajdonában lévő meglepően titkos kereskedelmi ingatlanbirodalomnak. Álcázott offshore-cég szerkezet mögött, az egyház nemzetközi portfólióját évek során építették fel olyan készpénz összegek felhasználásával, amelyeket eredetileg Mussolini adott át a Vatikánnak 1929-ben az olasz fasiszta állam elismeréséért cserébe.
Azóta a Mussolinitól kapott félretett pénzecske nemzetközi devizapiaci értéke mostanáig nőtt-növekedett, mígnem jelenleg meghaladja az 500 millió GBP-t. A legutóbbi ingatlanbuborék csúcspontján, 2006-ban a Vatikán 15 millió GBP-t költött ebből a pénzből a londoni St. James’s Square 30 szám alatti ingatlan megvásárlására. Az Egyesült Királyságban található többi pápai ingatlan a New Bond Street 168 szám alatt és Coventry városában található. A pápai állam tulajdonában vannak még párizsi és svájci bérházak is.
Egyesek számára ennek meglepő vonatkozása az, hogy a Vatikán mindent megtett annak érdekében, hogy megőrizze a Mussolini-féle milliók eredetének titkosságát. A St. James’s Square-en található irodaépületet a British Grolux Investments Ltd. (Brit Grolux Befektetési Kft.) nevű cég vásárolta meg, amely rendelkezik a többi pápai tulajdonú ingatlannal is az Egyesült Királyságban. A Cégbíróságon (Companies House) fellelhető nyilvános bejegyzések nem fedik fel a cég valódi tulajdonosát, és nem tartalmaznak semmilyen utalást a Vatikánra sem.
Ehelyett, a cégbírósági nyilvántartásban két kijelölt részvénytulajdonos szerepel, mindkettő prominens katolikus bankár: John Varley a Barclays Bank vezérigazgatója és Robin Herbert, a Leopold Joseph kereskedelmi bank korábbi igazgatója. A Guardian levélben kereste meg mindkettőjüket, amelyben azt a kérdést tettük fel, hogy kinek az érdekeit képviselik. Egyik levelünkre sem kaptunk választ. A brit társasági törvény lehetővé teszi, hogy a hasznokat élvező valódi tulajdonos ily módon rejtőzzön el kijelölt részvényesek mögé.
A cég titkára, John Jenkins, Reading-i könyvelő, ugyancsak szűkszavú volt. Elmondta, hogy a cég tulajdonosa egy tröszt, de titoktartási kötelezettségére hivatkozva nem volt hajlandó azt megnevezni. Miután főnökeitől eligazítást kapott, a következőket közölte velünk: ”Megerősítem, hogy ügyfelem nem hatalmazott fel arra, hogy bármilyen tájékoztatást adjak róla.”
Régi levéltárakban folytatott kutatásaink azonban az igazság nagyobb részét feltárták. A Companies House (a brit Cégbíróság) aktái felfedik, hogy a British Grolux Investments nevű cég teljes ingatlan-portfólióját egy 1999-ben történt átszervezés keretében örökölte két előd cégtől, amelyek neve British Grolux Ltd (Brit Grolux Kft) és Cheylesmore Estates (Ch. Ingatlan). E cégek részvényeinek tulajdonosa pedig egy olyan cég volt, amelynek székhelye a New York-i J.P. Morgan Bank címén volt bejegyezve. A nyilvántartások szerint a cég végső irányítását egy svájci cég, a Profima S.A. gyakorolta.
A Kew-ban található Nemzeti Levéltár brit második világháborús nyilvántartásai teszik teljessé a képet. Ezek a levéltári adatok megerősítik, hogy a Profima SA a Vatikán saját holding cége, amelyet akkoriban azzal vádoltak, hogy „a Szövetségesek érdekeit sértő tevékenységekben vett részt”. A második világháború vége felé létezett brit Hadigazdasági Minisztérium hivatalnokaitól származó aktákban bírálták a pápa pénztárnokát, Bernardino Nogara-t, aki a Mussolini által adott „ajándék pénzből” több mint 50 millió GBP befektetése felett gyakorolt irányítást.
Nogara „homályos tevékenységeit” részletezték azok az elfogott táviratok, amelyeket a Vatikán váltott egy genfi kapcsolattartójával, a britek szerint, akik azt fontolgatták, hogy a Profima céget ennek eredményeképpen feketelistára teszik. „Nogara, a római ügyvéd, a Vatikán befektetési ügynöke, és a Lausanne-i Profima SA az a svájci cég, amely képviseli a Vatikán bizonyos érdekeit.” Azt vélelmezték, hogy Nogara megpróbálja két vatikáni tulajdonban lévő francia ingatlancég részvényeit a svájci cégre átruházni, hogy megelőzze a francia kormányt abban, hogy ellenséges eszközökként feketelistára tegye azokat.
A háború korábbi szakaszában, 1943-ban a britek hasonló „piszkos munkával” vádolták Nogarát, aki olasz bankrészvényeket utalt át a Profima kezébe azért, hogy „kifehérítse” őket, és úgy állítsa be a bankot, mint amelyet svájci semlegesek irányítanak. Ezt a vatikáni pénzügyek „manipulációjaként” írták le, amelynek rendeltetése „idegen politikai célok” szolgálata volt.
A Mussolini-féle pénz drámai módon fontos volt a Vatikán pénzügyei számára. John Pollard, Cambridge-i történész ezt írta „A pénz és a modern pápaság felemelkedése” című könyvében: „A pápaság ezzel pénzügyi biztonsághoz jutott. Ekkortól kezdve soha nem szegényedik el ismét.”
Nogara kezdettől fogva nagyon újító szellemű volt a készpénz befektetését illetően. 1931-ben készült feljegyzések tanúsága szerint offshore céget alapított Luxemburgban abból a célból, hogy az tulajdonolja az általa Európa kontinentális részén felvásárolt ingatlanokat. A cég neve Groupement Financier Luxembourgeois, innen a Grolux rövidített cégnév. Luxembourg egyike volt az első országoknak, amelyek 1929-ben adóparadicsom célú vállalati struktúrákat hoztak létre. A vállalkozás brit részét, amelynek British Grolux volt a neve, a következő évben jegyezték be.
Amikor a háború kitört, a német invázió fenyegető lehetősége miatt a luxemburgi üzleti tevékenységet és a British Grolux üzleti tevékenységének látható irányítását áthelyezték az Amerikai Egyesült Államokba és a semleges Svájcba.
A Nagy-Britanniában lévő Mussolini-befektetések irányítását, azok más európai holdingjainak és egy valutakereskedő ágazatának irányításával együtt, jelenleg egy római pápai hivatalnok, Paolo Mennini végzi, aki tulajdonképpen a pápa kereskedelmi bankárja. Mennini egy különleges egységet vezet a Vatikánon belül, amelyet az APSA – Amministrazione del Patrimonio della Sede Apostolica /az Apostoli Szentszék Egyházi Vagyonának Gondnoksága/ rendkívüli főosztályának neveznek, amely kezeli az úgynevezett „szentszéki egyházi vagyont”.
Az Európa Tanács tavalyi jelentése szerint, amely felmérte a Vatikán pénzügyi helyzetét, Mennini különleges egységének eszközállománya mostanára meghaladja a 680 millió eurót (570 millió GBP). Noha a háborús években érthető volt a pápaság vagyonának fasiszta eredete körüli titkolózás, az kevésbé világos, hogy a Vatikán a későbbiekben miért tartotta fenn a titkolózást a nagy britanniai holdingja körül, még annak 1999-ben történt pénzügyi szerkezetátalakítását követően is.
A Guardian megkérdezte a Vatikán londoni képviselőjét, a pápai nuncius Antonio Mennini érseket arról, hogy a pápai állam miért kezeli továbbra is ilyen nagy titkolózással londoni ingatlanbefektetéseinek tulajdonosi viszonyait. Azt is megkérdeztük tőle, hogy a pápa mire költi az ingatlanok bérbeadásából származó jövedelmet. Hűen a témáról történő hallgatás hagyományához, a Római Katolikus Egyház szóvivője azt közölte, hogy nunciusnak az üggyel kapcsolatban nincs mondanivalója. ( https://www.guardian.co.uk/world/2013/jan/21/vatican-secret-property-empire-mussolini )
