A definíció nem egyszerűen ügyes megfogalmazása annak, hogy akik hozzánk érkeznek valójában nem a hazájukat sújtó háborúk, üldöztetések miatt menekülnek, hanem egy jobb élet reményében hagytak ott csapot-papot, s számolták fel egzisztenciájukat, s érkeztek a határainkra. Ráadásul nem is mihozzánk törekszenek, hanem mennének tovább Európa nálunk is fejlettebb részeibe. A kifejezés egyben azt is jelzi, hogy nekünk semmi közünk a megélhetési menekültekhez, hiszen ők nem politikai okok miatt, sem nem azért, mert önmaguk és családjuk megsemmisítésétől féltek, léptek a menekülés útjára.
Az elvándorlás rendkívül összetett probléma
A migráció, azaz a lakóhely megváltoztatása, a költözés, a vándorlás azonban kissé összetettebb problematika az előzőekben felvázolt leegyszerűsítő gondolati sémánál. Ha tetszik őseink is vándoroltak, amikor az őshazából útnak eredtek, s amikor megtelepedtek itt a Kárpát-medencében történelmileg nézve viszonylag gyorsan formálták azt a saját képükre.
A migráció sajnos napjaink súlyos társadalmi kérdéseinek egyike. És bizony bennünket egyre inkább nem csak abból a szempontból érint, hogy ezernyi gondot okoz a hozzánk tóduló elsősorban Afrikából érkező áradat kezelése.
Ha belegondolunk, hány százezer honfitársunk hagyta el az utóbbi két évtizedben rövidebb-hosszabb időre hazánkat, akkor még talán nagyobb migrációs gonddal állunk szemben hosszú távon annál, mint az afrikai menekültek kérdése.
Munkát keresnek, azután nem is jönnek haza
A számunkra Európa nagy része felé nyitott határokon át a jobb kereset, a tisztesebb megélhetés, a megbecsültebb élet reményében Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Nagy Britanniában és másutt munkát kereső, beilleszkedő, vagy éppen végleg letelepedő magyar embereket persze nem is nevezzük megélhetési menekültnek. Legfeljebb békés migránsoknak, akiknek nem éppen egyszerű itt hagyni a szüleiket, a barátaikat, a vidéket, ahol felnőttek… És, akiket – bár nem emelnek eléjük, lévén az európai közösség tagjai szögesdrótkerítéseket – nem biztos, hogy a világ minden táján tárt karokkal fogadnak.
– A kérdés valóban összetett – mondja ez utóbbiról P. János, aki egy bécsi vendéglőben dolgozott az elmúlt években késő ősztől tavaszig. – Munkát persze az ismerőseim révén hamar kaptam, az is igaz, hogy kevesebbért annál, mint amit a kintiek kérnek. De ez még így is a többszöröse az otthoni keresetemnek. Nyár elejétől őszig a korábbiakban a bátyám nagyon is forgalmas balatoni büféjében dolgoztam. Ez volt az utolsó szezonom otthon. Meg akarok állapodni és családot alapítani szeretnék. Megismertem egy osztrák lányt. Komoly a kapcsolatunk. Sikerült bérelnünk egy lakást, ami nem volt igazán egyszerű. Amikor kiderült, hogy külföldi vagyok, elkezdtek mindenféle garanciát kérni tőlünk. Szerencsére a párom szülei anyagilag jók megalapozottak, ők álltak mögénk. Persze hiányzik az otthoni család, a szüleim, a testvéreim. De gondoljon bele! Beülök az autóba, s három óra alatt az édesanyámnál vagyok. Nem tudom, hogyan lesz végleg, de most itt szeretnék berendezkedni, itt képzelem el az elkövetkező életem.
Hatalmas ütemben fogy a népesség
A fiatalember nem az egyetlen, aki így gondolkozik. Az ő és a hasonló sorsú külföldön munkát keresett, kivándorolt, vagy arra készülő emberek helyzetének kutatása még talán meg sem kezdődött. Így azután azt sem lehet ismerni, hogy az elmúlt két évtized népesség fogyása, mennyire van összefüggésben a magyarok kifelé irányuló elvándorlásával.
Márpedig az adtok súlyosan figyelmeztetőek. Azt látjuk a népszámlálási adatok alapján, hogy az ország lakossága két évtizede folyamatosan fogy. A rendszerváltás első évéig 1990-ig 334 ezer hatszázzal, 1996-ig újabb 162 ezer ötszázzal fogyott a lélekszámunk. A tendencia azóta sem állt meg, a 2001-es népszámlálás során 10.198.315 személyt írtak össze az 1996-os 10.212.300-al szemben. Ezután ismét gyorsult a fogyás üteme, az újabb számlálás szerint 2011. október 1-jén Magyarország lakónépessége 9.937.628 ember volt. A jelenlegi becsült lélekszámunk pedig nagyon is aggasztóan kevés, immár csupán 9.855.571.
Kommunikációs partnerünk, Kucsera Lilla érdekes összefüggésre hívta fel a figyelmünket a minap. Beszámol róla: az University College London (UCL) kutatói tanulmányukban kimutatták, hogy a külföldről, de leginkább kelet-közép Európából érkezők lényegesen többet fizetnek a brit költségvetésbe, mint amennyit a szociális ellátó szolgáltatóktól igénybe vettek. A külföldi EU-munkavállalók 2001 és 2011 között több mint 20 milliárd fonttal (csaknem nyolcezer milliárd forinttal) járultak hozzá a brit közfinanszírozási rendszer bevételéhez Christian Dustman és Tommaso Frattini, a londoni egyetem munkatársai szerint. Mindemellett olyan mennyiségű és minőségű szaktudást hoztak magukkal, amellyel hatalmas oktatási költséget spóroltak Nagy-Britanniának. Ugyanez elmondható Németországról és Ausztriáról is, a magyarok fő célpont országairól. Németországban fejenként évi egymillió forinttal többet adóznak az ott élő külföldi állampolgárok, mint amennyi szociális támogatásban részesülnek.
Világot látni indult, azután ott ragadt
Korábban írtunk egy fiatalemberről, F. László informatikusról, aki éppen Londonban készült letelepedni. Akkor így nyilatkozott:
– Gondoltam, világot látok, keresek egy kis pénzt, aztán haza megyek. Megpályáztam egy közepes cégnél egy informatikusi állást. Küldtem önéletrajzot, próbamunkát. Ők válaszul repülőjegyet küldtek, amivel kimehettem állásinterjúra. Szerencsés vagyok, mert a szüleim egy iraki olajvállalatnál dolgoztak mérnökként, és perfekt megtanultam angolul. Sok magyarral az a baj, hogy nyelvismeret nélkül próbálkozik. Úgy nagyon nehéz. Megkaptam az állást, átlagban 2.500 fontot keresek. Közben megházasodtam, magyar lányt vettem el. Ő is itt van velem, fodrász, ő is megkeres 1.000-1.500 fontot. Spórolunk, mert ősszel jön a gyerek. Nem hiszem, hogy visszamegyünk Magyarországra.
Most megkerestük újra, hogyan sikerült a beilleszkedése. Azt mondta, nagyon is jól. Szeretik a cégénél, úgy tűnik előmenetele is lesz. Időközben megszületett a kisfia, akit akkoriban vártak, s úton van már a második gyermek is. A felesége fodrászként egyelőre még tud dolgozni, kicsit kevesebbet vállal a terhessége miatt.
A homokba dugja a fejét a politika
Földházi Erzsébet a KSH Népességtudományi kutatóintézet Demográfiai portré 2015 című kötete A népesség szerkezete és jövője fejezetének szerzője így fogalmaz. A népesség 2015-ös előreszámítása szerint további létszámcsökkenés és fokozódó öregedés várható. Előrebecslésünk alapján 2060-ra a népesség száma közel 2 millió fővel fog csökkenni; a legalább 65 évesek aránya megközelíti majd az egyharmadot, és számuk két és félszerese lesz a 0–14 évesek létszámának.
Az itthonról kifelé irányuló migráció, pontosabban emigráció problémái már jelen vannak. A magyar táradalom irányító gépezete azonban úgy látszik a homokba dugja a fejét. Miként sok esztendővel ezelőtt a befelé irányuló migráció esetében. Az országunk elhagyása érhet el olyan mértéket, ami jelentős gondot okozhat majd az akkori társadalomnak és a politikai szervezeteinek.
Csak remélni lehet, hogy nem kesereg majd valamikor a mostani század vége táján egy költő, úgy mint József Attila 1937-ben írt Hazám című versében: ,,Sok urunk nem volt rest, se kába, /birtokát óvni ellenünk /s kitántorgott Amerikába /másfél millió emberünk.”
