Minden éjjel, mikor a Nap sugarai elhagyják a tengerfelszínt, kezdetét veszi bolygónk legmonumentálisabb tömegmozgása.
Az óceán rejtélyes „alkonyati zónájának” lakói olyan napi ingázásba kezdenek, amely nemcsak a tengeri élővilág táplálékláncát tartja fenn, de kritikus szerepet játszik a globális klímaváltozás elleni küzdelemben is. Ám ezt a sérülékeny rendszert most emberi tényezők fenyegetik.
A fantom-tengerfenék és az óceán alkonyati zónájának rejtélye
A második világháború alatt a szövetségesek szonártechnikusai megmagyarázhatatlan jelenségre lettek figyelmesek. A visszhangmérők adatai szerint a tengerfenék a vártnál jóval sekélyebb volt, és ami még meglepőbb: a nappal folyamán folyamatosan fel-le mozgott.
Ma már tudjuk, hogy a műszerek nem a szilárd földet, hanem az úgynevezett „mély szóródási réteget” észlelték. Ez a vízoszlopban lebegő, elképesztő sűrűségű tengeri élőlénytömeg olyan vastag volt, hogy visszaverte a hanghullámokat, egy szilárd akadály érzetét keltve.
Vertikális migráció: A bolygó legnagyobb tengeri vándorlása
A mezopelagikus, vagy közismertebb nevén alkonyati zóna 200 méteres mélységnél kezdődik, és egészen 1000 méterig terjed, ahol a napfény végleg eltűnik. Ez a gigantikus élettér ad otthont a globális halállomány becsült 95%-ának – ami nagyjából 10 milliárd tonna biomasszát jelent.
Minden alkonyatkor több billió apró zooplankton (kisméretű tengeri állat) indul meg a felszín felé, hogy a sötétség leple alatt a tápláló növényi planktonokból (fitoplankton) lakmározzon. Ezt a biológiai jelenséget a tudomány diel vertikális migrációnak (DVM) nevezi.
„Szeretek rá úgy gondolni, mint egy mexikói hullámra” – magyarázza Laura Hobbs, a Skót Tengertudományi Társaság kutatója. „Ahogy a Föld forog a tengelye körül, az állatok hullámai világszerte felemelkednek az éjszakát követve, majd nappal visszasüllyednek, hogy elrejtőzzenek a ragadozók elől.”
Ezek az apró, gyakran csak milliméteres élőlények mindennap több száz métert úsznak. Emberi léptékkel mérve ez felér azzal, mintha naponta több maratont futnánk le a sötét, fagyos vízben.
Túlélés egy „viszkózus világban”
Jon Copley, a Southamptoni Egyetem óceánkutatója rámutat, hogy az egészen mikroszkopikus lények, mint például az evezőlábú rákok (copepodák) – a „tenger rovarai” – egy számunkra idegen fizikai környezetben élnek.
- Inerciális világ: Ez a mi fizikai valóságunk. Ha úszunk egyet a medencében és megállunk, a tehetetlenség miatt még tovább siklunk.
- Viszkózus világ: A zooplanktonok számára a tengervíz olyan sűrűnek érződik, mint a melasz. Ha abbahagyják a mozgást, azonnal megállnak. Speciális végtagokra van szükségük még ahhoz is, hogy a lebegő táplálékot a szájukhoz húzzák.
A zooplankton szerepe a globális klímavédelemben
Jon Copley a Mexikói-öbölben egy kutató-tengeralattjáróból maga is megtapasztalta az alkonyati zóna lenyűgöző látványát. A lekapcsolt reflektorok mellett a világító (biolumineszcens) tengeri lények olyanok voltak, mint egy kavargó hóvihar.
Ennek a sűrű, „élő levesnek” a mozgása azonban nem csupán látványos; létfontosságú a bolygó éghajlatának szabályozásában:
- A tengeri szénpumpa: A vándorlás során ezek a lények évente akár 6 gigatonna szenet szállítanak le a felszínről a mélytengerbe. Ez a mennyiség több mint a kétszerese a világ összes autója által kibocsátott éves szén-dioxidnak.
- Természetes időkapszula: Amikor az elfogyasztott szerves anyag (például salakanyag formájában) 1000 méter alatti mélységbe kerül, a szén évezredekre csapdába esik a mélyben, távol a légkörtől.
- Biomixing (vízkeveredés): A billiónyi apró élőlény mozgása fizikailag is keveri az óceán vizét, életfontosságú tápanyagokat mozgatva a mély és a sekély rétegek között.
Klímaváltozás és túlhalászat: Veszélyben a mélytengeri élővilág
Bár a mezopelagikus zóna távol esik az emberi szem elől, tevékenységünk drasztikus hatással van rá.
| Természeti veszélyforrás | Negatív hatás az alkonyati zónára |
| Klímaváltozás és jégolvadás | A jégtakaró csökkenésével a napfény mélyebbre hatol. A zooplankton így tovább reked a mélyben, kiszolgáltatva magát a ragadozóknak. |
| Az óceánok felmelegedése | Felborítja az érzékeny táplálékláncokat, és megváltoztatja a kulcsfontosságú halfajok (pl. tonhal, kardhal) élőhelyét. |
| Ipari mélytengeri halászat | A hagyományos vizek kimerülése miatt a halászflották egyre mélyebb régiókat aknáznak ki. |
Szükség van az óceánok teljes körű védelmére
Jelenleg a tengeri védett területek (MPA-k) többsége – például Hawaii vagy az Azori-szigetek környékén – csak a tengerfenék védelmét biztosítja. A felette elterülő vízoszlop, és benne az alkonyati zóna, szinte teljesen védtelen.
A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) ezért kiadta a 035-ös indítványt, amely a mezopelagikus halászat kiterjesztésének azonnali felfüggesztését követeli. A cél a vízoszlop teljes védelme, amíg a tudomány meg nem érti az itt zajló törékeny folyamatokat.
Ha a felmelegedés vagy a túlhalászat miatt felborul a zooplanktonok egyensúlya, az megakaszthatja a bolygó szénáramlási rendszerét. Az óceán mélyén zajló vándorlás megmentése ma már nem csak biológiai kérdés, hanem a globális klímavédelem egyik legfontosabb feladata.
