Bár a téma nem nevezhető újnak, a helyzet mégis igen ijesztő. A jelenlegi tudományos eredmények alapján, ha a mostani ütem folytatódik, a Föld hozzávetőleg 4 Celsius-fokkal lesz melegebb az évszázad végére. Ennek pedig tragikus következményei lehetnek. Amellett, hogy veszélybe kerül például Grönland jégtakarója, meredek tengerszint-emelkedésre, a terméshozamok gyengülésére, illetve tömeges kihalásokra is felkészülhetünk sok más egyéb mellett – írja a Vox.com.
Globális kérdések
A legnyilvánvalóbb út ennek elkerüléséhez az üvegházhatású gázok kibocsátásának globális csökkentése lenne a következő évtizedekben. Mindazonáltal ha ezt a mostani évszázadban sikerülne nullára redukálni – ami erősen eltúlzott célnak tűnik –, még akkor is 2 fokos hőmérséklet-emelkedéssel kellene számolni 2100-ig. Annak ellenére, hogy ez jóval kevésbé volna drasztikus, még így is jelentős következményei lennének. A tengerszint-emelkedés mellett továbbra is veszélyt jelentenének az áradások és a szárazság, miközben a szegényebb országok igencsak nehezen tudnának alkalmazkodni a változó körülményekhez.
Kérdések tömegei merülnek fel tehát, melyekkel a világnak nagyon gyorsan szembe kell néznie. A probléma azonban az, hogy az eddigi tárgyalásokat lényegében egymás hibáztatása határozta meg. Míg a szegényebb országok szerint az USA, Európa és más gazdag államok felelősek a szén-dioxid kibocsátás jelentős részéért, addig a vagyonos országok szerint a jövőbeli kibocsátásra kell koncentrálni. Vagyis elsősorban az olyan gyorsan fejlődő országokra, mint Kína és India kellene sokkal jobban odafigyelni.
Némi optimizmusra adott okot, hogy novemberben az Egyesült Államok és Kína megállapodott, hogy 2030-ig visszafogják a kibocsátásaikat, azonban egyértelmű, hogy a 4 fokos felmelegedés megállítása érdekében sokkal többre volna szükség. A Vox.com szerint 7 olyan elsődleges kihívás van, amellyel mindenképpel szembe kell néznie a világnak, ha meg akarja állítani a fent vázolt tragikus folyamatot.
1. Célok mögött kullogva
Az alábbi ábrán a fekete vonal jelöli a mostani globális szén-dioxid-kibocsátást, míg a színesek arra utalnak, hogy a különböző forgatókönyvek milyen hatást válthatnak ki.
Abban egyetértés van a világ nemzetei körében, hogy veszélyes lenne átlagosan 2 Celsius-fok fölé engedni a globális felmelegedés mértékét. Az látszik azonban, hogy ehhez a kék vagy a sárga vonallal jelölt irányba kellene indulnunk, ami egyértelműen komoly váltást jelentene a napjainkban tapasztalt trendhez képest. Mégpedig nagyon rövid időn belül.
Bár a célok egyértelműek, jelenleg a kibocsátás egyre emelkedik. A kutatók szerint pedig a most követett irány 3,2 és 5,4 fokos hőmérséklet-emelkedést eredményezhet az évszázad végére, ennek pedig drámai és visszafordíthatatlan következményei lennének.
A helyzet komolyságát az is jelzi, hogy bár az Egyesült Államok, Európa és Kína komoly lépéseket tesznek a kibocsátás csökkentése érdekében, ezek még így is kevésnek bizonyulhatnak. Ha mindezen törekvéseket komolyan vesszük, a szakértők szerint akkor is csak 3-4,6 fokos felmelegedésre számíthatunk, ami továbbra is magasan a 2 fokos küszöb fölötti érték.
2. A szénháztartás felélése
Ha a világ tartani szeretné a 2 Celsius-fok alatti szintet, a kutatók véleménye szerint 3200 gigatonna szén-dioxidot lehetne a légkörbe juttatni (így kétharmados esélyünk lenne a határérték megtartására).
A helyzet az, hogy az ipari forradalom óta összesen 2000 gigatonna került a levegőbe, vagyis már csak 1200 gigatonna maradt, melyet a jelenlegi trendek szerint 2-3 évtizeden belül el is használunk.
Ez lenne tehát az a „szénháztartás”, amelyhez az emberiségnek tartania kellene magát. Mindazonáltal a szakértők többsége úgy véli, a 2 fokos felmelegedési küszöböt szinte lehetetlen lesz tartani, és a 3 Celsius sokkal reálisabb. Ez utóbbi esetében még hozzávetőleg 2000-2500 gigatonnányi szén-dioxidot bocsáthatunk ki, azonban még így is hatalmas erőfeszítéseket kell tennünk, hogy évtizedekkel a század vége előtt ne lépjük át ezt a szintet.
3. A felelősség megoszlása
A következő ábrán látható, hogy historikusan mely államok és régiók felelősek leginkább a globális szén-dioxid-kibocsátásért. Ebből egyértelműen kiolvasható, hogy az Egyesült Államok és Európa élen jár a szennyezés terén.
Csak az USA és Európa felelős a globális kibocsátás majdnem a feléért (49 százalék) 1870 óta. Amellett, hogy mindketten hatalmas gazdasági előnyöket kovácsoltak a környezetszennyezésből, ez alapján érthető, miért éppen ezt a két szereplőt hibáztatják leginkább a globális felmelegedésért.
Mindazonáltal ez a helyzet egyre gyorsabban változik. Ha ugyanis csak az 1990 utáni helyzetet vizsgáljuk, Kína intenzív előretörését tapasztaljuk. Ebben az időszakban az ázsiai óriás az összesített kibocsátás 20 százalékáért tehető felelőssé, amely alacsonyabb az európai 14 százaléknál, és pont megfelel az amerikainak.
4. A feltörekvők felelőssége
Éppen ez utóbbi adat az, ami miatt az USA és Európa a nagy feltörekvő gazdaságok felelősségét hangsúlyozza. Az 1997-es Kiotói Egyezmény ugyanis két részre, gazdag és feltörekvő országokra osztotta a világot. Míg az előbbiektől elvárta a kibocsátás csökkentését, addig az utóbbi esetében nem kívánta korlátozni a növekedést – és ezzel együtt a kibocsátást.
Ez pedig lényegében így is történt. Míg Európa, az USA és más gazdag államok éves szén-dioxid-kibocsátása csökkent, a feltörekvőké felrobbant. Ennek következtében mára ott tartunk, hogy ezen országok felelősek a teljes kibocsátás 58 százalékáért. Ebben Kína szerepe egyedül 27 százalékos.
Ez az oka annak, hogy egyre többen állítják a középpontba Kína szerepét. Bár a világ második legnagyobb gazdasága nemrég elhatározta, hogy 2030-ig csökkenti a kibocsátását (bár nem egyértelmű, pontosan milyen szintre), a többi feltörekvő gazdaság részéről is komoly erőfeszítésekre volna szükség.
5. Kína Európa előtt
Amikor szóba kerül, hogy Kína összesített kibocsátása az Egyesült Államokét és Európáét is megelőzi, gyakran hangzik el az az érv kínai oldalról, hogy a hatalmas népesség következtében ez szinte természetes.
Az alábbi grafikon ezt a kérdést helyezi más perspektívába. Az látszik ugyanis, hogy Kínában az egy főre eső kibocsátás is rendkívüli mértékben emelkedett, és mára meghaladta Európát. Bár még mindig jóval az Egyesült Államok alatt van a kínai érték, látszik, hogy az USA-ban lendületes csökkenés tapasztalható.
A grafikonról egyébként az is leolvasható, hogy India miért vonakodik elfogadni a kritikákat a szén-dioxid-kibocsátásával kapcsolatban. Különösen akkor, amikor az egy főre jutó kibocsátásról van szó, amely továbbra is igen alacsony, miközben 300 millió ember még mindig nem fér hozzá az elektromossághoz.
6. A kiszervezési üzlet
Talán itt érhető tetten a globális szennyezés egyik legtrükkösebb kérdése. A gazdag országoknak ugyanis lehetőségük van rá, hogy „kiszervezzék” a szennyezésüket. Az Egyesült Államok például gyártathat termékeket Kínában, melyeket aztán visszaszállítanak az USA-ba. Ennek következtében az USA kibocsátása csökken, míg Kínáé emelkedik.
Bár nem egyértelmű, hogy mindezért ki a felelős, a The Global Carbon Budget 2014-es jelentése döbbenetes adatokat közölt. A gazdag országok 1990 utáni kibocsátás-csökkentése ugyanis gyakorlatilag teljes egészében abból származott, hogy kiszervezték a kibocsátást olyan országokba, mint Kína. Ráadásul ezek a transzferek jelenleg is 11 százalékkal nőnek évente.
7. A felosztás problémája
Ahhoz tehát, hogy megközelíthető legyen a 2 százalékos határ, az egyik legnagyobb megoldandó feladat a „szénháztartás” jövőbeni felosztásának módja. Erre jelenleg 3 elképzelés létezik.
Az egyik a változatlanság elvén nyugszik, és az volna a lényege, hogy minden szereplő akkora részt kaphatna a szénháztartásból, amellyel jelenlegi s rendelkezik. Vagyis az Egyesült Államoknak például további 18 százalék jutna a tortából. Ennek az a legnagyobb hátránya, hogy Indiát például egyszerűen azért büntetné, mert szegény.
Éppen ezért lehetne igazságosabb a méltányosság elvén alapuló felosztás, amely figyelembe venné a növekedési igényeket. Eszerint India például sokkal nagyobb részt kaphatna, mint az Egyesült Államok vagy Európa. Ezen elképzelés legnagyobb problémája azonban a technikai megvalósíthatóság.
A harmadik változat a fenti kettő keveréke lenne, amely a Nature Climate Change tanulmánya szerint a leghatékonyabb eljárásnak bizonyulhatna. Hogy az egyes államok egyáltalán elfogadnák-e bármelyik globális javaslatot, az persze már egy másik történet.
Éppen ezért a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy az egyes nemzetek önálló célokat fogalmaznak majd meg, összhangban a saját növekedési stratégiáikkal. Az elemzők arra számítanak, hogy az ENSZ tanácskozásnak is ez a legvalószínűbb kimenetele. Amennyiben valóban ez következik be, akkor újra a kezdő kérdésnél találja magát a világ. Hogyan lehet elérni az így is szinte irreálisnak tűnő célokat, ha lemondunk a globális összefogáson alapuló megoldásokról?
