A két térség közötti technológiai együttműködés hosszú múltra tekint vissza, de vannak más közös ügyeik is, vélik a The Economist szakértői egy nemrég megjelent jelentésükben. Ott van például a terrorizmus, ami nem csak Nyugat-Európát, de az utóbbi időben Oroszországot is bőven elérte, lásd az áprilisi szentpétervári merényletet vagy épp az Iszlám Államhoz csatlakozó főleg csecsenföldi orosz állampolgárok ügyét.
[extracode type=”ad” id=”in_post_trendextra” data=”117″]
A két félnek ráadásul a nemzetközi diplomáciában is az együttműködés az érdeke, mivel teljesen egyértelmű, hogy akármilyen konfliktus esetén mindkettőjüknek jelen kell lennie a tárgyalóasztalnál. Sőt, éppen Moszkva pozícióját biztosítja be a nemzetközi politikában, ha kooperálni tud az unióval, legyen szó Szíriáról, Észak-Koreáról, az Arktiszról vagy épp az atomfegyverek kérdéséről.
És persze ne felejtsük el az energiaszektort, hiszen több kelet-európai ország energiaellátása is szinte teljesen az orosz gáztól függ, és nincs túl sok arra utaló jel, hogy ez a függőség csökkenne a következő években, főleg ha 2019-től beindul Németország és Moszkva között az Északi Áramlat 2. Ez pedig megint csak az együttműködés elkerülhetetlensége felé mutat.
Oroszországnak több a vesztenivalója
Könnyen gondolhatnánk, hogy az orosz gáz komoly diplomáciai fegyver, de a valóság az, hogy Moszkva jobban függ Európától, mint a fordítva. Ugyanis a helyzet az, hogy bár a nyersanyag náluk van,naz orosz energiaipar képtelen a nyugati technológiák nélkül fejleszteni az olaj- és gázmezőit. Ráadásul az orosz gázexport komolyan függ az európai térségtől, amelyik messze a legnagyobb felvevőpiaca. Ezt tökéletesen mutatja, hogy még az orosz-ukrán konfliktus csúcsán, 2014-2015-ben sem merték az oroszok leállítani az Ukrajnán keresztül folyó gázkivitelt.
[extracode type=”ad” id=”in_post”]
Azt valószínüleg az orosz elit is belátja, ha nem is kommunikálja, hogy a hosszútávú gazdasági növekedéshez elengedhetetlen az unióval való kapcsolat erősítése. Az ország exportjának több mint fele ugyanis az EU-ba irányul, hiába próbált az elmúlt években Ázsia felé nyitni Putyin. A probléma leginkább az lehet, hogy Kínának esze ágában sincs egyenlő partnerként tekinteni az oroszokra, és nem túl valószínű, hogy szorosabbra akarnák fűzni a kapcsolatot Moszkvával, talán pont azért, hogy ne idegenítsék el ezzel a gazdaságilag sokkal fontosabb Amerikát.
Az EU, mint az oroszok fő stratégiai partnere
Hiába hát a fűtött politikai retorika, ami végigkísérte az elmúlt években Moszkva és Brüsszel kapcsolatát, valójában mindkét fél kényesen ügyelt és ügyel arra, hogy ne menjen bele húzósabb diplomáciai konfliktusba, vagy éppen nyílt szembenállásba a szíriai vagy az ukrán proxy-háborúban.
2014 óta az orosz diplomácia komoly sikereket ért el: bekebelezte a Krím-félszigetet, hátráltatta az ukrán egyeztetéseket a NATO- és EU-tagságról, valamint megkerülhetetlen tárgyalófél lett a szíriai konfliktusban. Putyinék elérték a céljaik nagy részét, így már egyre kevésbé állhat érdekükben a további szembenállás a Nyugattal.
Moszkvának ráadásul szüksége van az európai pénzre, befektetésekre és know-how-ra, hogy változtathasson az olaj és gáz alapú gazdaságának szerkezetén. Tekintve, hogy Oroszország egyre inkább az amerikai hegemóniával szeretne szembe menni a nemzetközi színtéren, az EU-val való kapcsolatok javítása természetes lépésnek tűnik. Az együttműködés márpedig az EU-nak is érdekében áll.
