A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy a jegybankárok értelemszerűen a túl magas inflációt sem szeretik. A fejlett gazdaságokban általában évi 2 százalékos inflációs célt határoznak meg, amely első ránézésre egyáltalán nem tűnik túl magasnak. Gondoljunk csak bele azonban – hangsúlyozza Mauldin –, hogy mi történne, ha éves alapon 2 százalékkal csökkennének a fogyasztói árak egy fejlett országban – feltehetőleg kitörne a teljes jegybanki pánik.
Definíciók között
Általánosságban az inflációnak két meghatározása létezik. Az osztrák közgazdasági iskola alapvetően a gazdaságban meglévő pénzkínálatra helyezi a hangsúlyt a fogalom alkalmazásakor. Vagyis a kínálat növekedése jelentené az inflációt, míg a pénzmennyiség trendszerű szűkölése pedig a deflációt.
Ezzel szemben a fősodratú (alapvetően keynesiánus) meghatározás az árak változására alkalmazza az infláció/defláció fogalmát. Eszerint a defláció általános árcsökkenést jelent, melynek oka lehet az elérhető hitel, pénzmennyiség vagy tartalékok zsugorodása, illetve a kormányzatok részéről érkező fiskális szigor.
Mauldin szerint tehát a téma elején a legfontosabb, hogy tisztában legyünk azzal, pontosan mit is értünk infláció vagy defláció alatt. Különösen azért, mert jelenleg, a rendkívül laza monetáris politikák és a mennyiségi lazítási programok korában jól látszik, hogy a megemelkedett pénzkínálat még nem feltétlenül jelent automatikus áremelkedést – bár hosszú távon nyilvánvalóan van összefüggés a két jelenség között.
A jó és a rossz defláció
Noha a defláció fogalma szinte mindig negatív kontextusban kerül elő, létezik pozitív irányú árcsökkenési trend is. Bizonyos esetben nem kizárt, hogy a deflációval párhuzamosan erős a termelékenység, nő a GDP és emelkedik az életszínvonal.
Erre az esetre Mauldin az 1800-as évek végi Amerikát hozza fel, amikor is a gabonapiacon jelentkező túlkínálat, valamint az emelkedő termelés lefelé hajtotta az árakat. Bár a farmerek ekkor a gazdaság számos szereplőjét hibáztatták, az ok elsősorban a termelési körülmények javulása és a technikai fejlődés következtében fellépő túltermelés volt.
Annak ellenére, hogy ebben az időszakban a mezőgazdaságból élők tömegei költöztek át a városokba, hogy új foglalkozást találjanak, a fogyasztók általánosságban kiélvezhették az árak csökkenését, miközben a gazdaság sem sínylette meg a deflációt.
Napjainkban kiváló példa erre a jelenségre az elektronikus adattárolás költsége gigabájtonként. Míg az 1980-as évek elején ez 500 és 700 ezer dollár között mozgott, addig mára egészen a 0,03 dolláros szintre csökkent. Vagyis 35 évvel ezelőtt egy gigabájt tárolási költsége 2 milliószor került többe, mint ma, és néhány évente 50 százalékos árcsökkenés volt megfigyelhető. Mindez pedig oda vezetett, hogy számos iparág több millió munkahelyet hozhatott létre, miközben a fogyasztók számára egyre olcsóbban állnak a rendelkezésre a különböző elektronikai eszközök.
Az infláció, amelyre senki nem figyel
Amellett, hogy Mauldin megjegyzi, az infláció mérése is erősen problematikus, mivel egy mesterséges, a valósággal sokszor kérdéses viszonyban álló statisztikai mutatóról van szó, egy igen izgalmas szempontra is rávilágít. Nevezetesen az árinfláció és az eszközinfláció kérdésére.
A közgazdászok – és a jegybankárok – jelentős részének figyelmét ugyanis az árinfláció témája köti le, miközben egy igen intenzív eszközinfláció figyelhető meg a fejlett gazdaságok összességében. Az extrém laza monetáris politikák ugyanis erősen felhajtották a pénzügyi eszközök árait, ami ugyanúgy inflációs jelenségnek számít, csak más diskurzusban érezteti a hatását.
Ezzel összefüggésben az egyik legfontosabb kérdéssé vált, hogy a jegybankok hatásos monetáris transzmissziót működtetnek-e. Vagyis képesek-e hatékonyan átvezetni a monetáris intézkedéseket a reálgazdaságba, vagy a pénzcsapok csupán a pénzügyi piacokat fűtik – az árdezinfláció vagy defláció elleni küzdelem során felpörgetik az eszközinflációt?
A deflációs félelem – bár máshogyan – ezen a területen is jelentkezik. A pénzügyi eszközök piacán bekövetkező defláció – hétköznapibb kifejezéssel a medvepiac – ugyanis általában recessziót, illetve árdezinflációt vagy időszakosan deflációt von maga után.
A rettegés oka
A defláció egyik legfőbb okozója az aggregált kereslet csökkenése, amely lényegileg az elégtelen jövedelmek és/vagy az alacsony hitelkínálat következtében lép fel. Ez pedig csökkenő vállalati nyereségekkel illetve medvepiacokkal jár együtt, és általában alacsony béreket és növekvő munkanélküliséget eredményez. A legrosszabb azonban, hogy mivel a gazdaság szereplői beárazzák a deflációt, mindez egy lefelé tartó spirált generál. Ez az igazán veszélyes jelenség.
Éppen emiatt aggódik például Janet Yellen – és egyre több döntéshozó – a növekvő egyenlőtlenség miatt. Az Egyesült Államok egyik legnagyobb problémája ugyanis az, hogy a javuló munkaerő-piaci adatok ellenére az „átlagos” dolgozók bérei az elmúlt évtizedekben alig növekedtek. Ez pedig az egyértelmű társadalmi problémák mellett alacsony kereslethez vezet, amely amellett, hogy nem tud hozzájárulni a gazdaság lendületesebb növekedéséhez, a fentiek miatt még defláció veszélyt is jelent. Ez a jelenség természetesen a világ minden táján éreztetheti a hatását, de különösen jelentős az USA-ban, ahol a növekedés motorja a belső fogyasztás.
Az elszálló amerikai inflációtól rettegők éppen ezt az aspektust nem szokták figyelembe venni. Nem valószínű ugyanis, hogy az igen gyenge bérdinamika mellett messze a 2 százalékos cél fölötti infláció alakuljon ki. Még rosszabb a helyzet az eurózónában, ahol a hitelezés is csupán éppen csak kezd talpra állni, miközben a régió rendkívül magas munkanélküliségi rátákkal küzd.
Adósság és defláció
Ezen a ponton Mauldin el is érkezik a deflációtól való rettegés egyik legfőbb, a háttérben meghúzódó okához, a GDP-arányos államadósság és az infláció összefüggéséhez.
Amennyiben ugyanis a modern korban defláció lép fel, az szinte mindig recesszióval jár együtt. Innen pedig egyenes út vezet a magas GDP-arányos államadóssághoz. A felvett hitelek ugyanis nem követik az inflációt, vagyis egy lendületes infláció, robusztus gazdasági növekedéssel együtt azt eredményezi, hogy egy állam képes egyszerre kinövekedni és elinflálni a GDP arányos adósságát.
Deflációval párhuzamos recesszió esetében pedig pontosan az ellenkezője történik. Erre tökéletes példa Japán, ahol „az elvesztegetett évtizedekben” közel 20 évig alig volt nominális gazdasági növekedés, miközben az ország deflációtól szenvedett. Ez az együttes pedig oda vezetett, hogy az ázsiai szigetország napjainkra körülbelül 250 százalékos GDP-arányos államadósságot tudhat magénak.
A valódi háború
Az egyes államok legerősebb adósság ellen folytatott háborús eszköze a defláció exportálása a nemzeti fizetőeszköz leértékelésén keresztül, melyben a jegybankoknak igen nagy szerepük van. Erre tökéletes példa Japán, ahol az alacsonyan tartott jen az egyik legfontosabb gazdaságpolitikai eszköz, de az eurózóna és az Egyesült Államok devizaháborúja is ezt támasztja alá.
Bár komoly viták folynak arról, hogy az államadósság önmagában mekkora veszélyt jelent a növekedésre nézve, az egyértelműnek tűnik, hogy egy erősen eladósodott állami és privátszférával rendelkező országban az adósság deflációgerjesztő lehet – például az elhalasztott fogyasztásokon és beruházásokon keresztül.
Mindezek következtében Mauldin úgy látja, hogy a következő évek legnagyobb kérdését éppen ez a globális devizaháború, illetve az ebből következő protekcionizmus adhatja a világgazdaságban.
