Végre kisütött a nap, melegebbre fordult az idő. A feleségem ilyenkor valósággal lázba jön, valamiféle tevékenykedési kényszer lesz úrrá rajta. Naponta jönnek az újabbnál újabb ötletei, hogy mi mindent kellene újraértékelnünk, átformálnunk… Most például a fejébe vette, hogy átfesti a kerítést az utcafronton. Hiába próbáltam meggyőzni őt, állítván, öt esztendeje sem múlt, hogy lefestettük, nincsen rajta szemernyi rozsda sem. Beszélhettem én…, akár a falra hányt borsó.

Mindössze annyit sikerült elérnem, hogy a munkához hammerite festéket használjunk, ami tudvalevőleg olyan, hogy nem kell hozzá külön alapozó, követlenül rákenhető a korábbi, akár kissé megrozsdásodott festékre is. Ez mindjárt megspórol, remélhetőleg nekem jó adag plusz munkát

A gondolat olyannyira megnyugtatott, hogy legott bekapcsoltam a televíziót, gondoltam keresek valami jó filmet, s elnézegetem amíg rám kerül a munkában a sor. Nem találtam semmit, miden az orosz-ukrán háborúról szóló tudósításokkal volt tele. Szétlőtt házak kórházak, menekülő felnőttek és gyerekek. Házaikat, otthonaikat, szülőhelyüket odahagyó emberek.

Sötétedéskor a feleségem bejött, leült a fotelbe, mondta, majdnem félig készen van a kerítésfestéssel.

Elmeséltem neki, mit láttam a tévében.

Azt monda, ő is látta ezeket a képeket.

Akkor azt kérdeztem tőle: egész nap festetted azt a kerítést, mi értelme van, ha úgyis megnyomják valahol azt a piros gombot?

A ,,ha” kötőszónak ebben az esetben különösen kemény a jelentése. Ha azt a bizonyos gombot megnyomják, mi is következik?

Belegondoltál? – kérdeztem egyébként irodalomtanár feleségemtől

Igen. Ám addig is ,,itt élnünk s halnunk kell”- válaszolta Vörösmarty-val.