A Fal memento. Ma, amikor leomlásának, ledöntésének, lebontásának negyedszázados évfordulóján emlékezik a világ, a szabadság, a függetlenség jelképei kapnak hangsúlyt. Egy nagy történelmi múlttal, hosszú és mélyen igazi európai kultúrával rendelkező nép, nemzet egységének szimbólumait hangoztatja a világ.
Mi magyarok, akiknek, ha áttételesen is, de ismert szerepe volt a határaink megnyitásával az itt rekedt kelet-németek előtt, a fal politikai értelemben is vett lebontásában, azt gondoljuk, értjük és ismerjük, mi is történt 1961-ben a Fal felhúzásakor és azután. És ebben sok igazság van. Abban az évtizedben már sok ezer magyar fiatal dolgozott az akkori Kelet-Németországban…
A hatvanas évek végén berlini egyetemistaként minden nap végigsétáltam az Unter den Lindenen, ezen a nyílegyenes történelmi sugárúton. Rendszerint az Alexanderplatz-on szálltam le az S-Bhan-ról, a gyorsvasútról, elballagtam a Kaufhaus (a nagy állami áruház) mellett, át a Ratshaus előtti hatalmas üres felvonulási téren (már jó ideje beépítették), a romos dóm mellett tovább a Spree felett ívelő hídon az Unter den Linden hatig, ahol a Berlini Humboldt Egyetem bejárata volt és van a mai napig.
Ha az ember tovább bandukolt, hamar elért a Brandenburgi Kapuig. Elnézett a falat őrző kiskatonák között a másik oldalra, az oszlopok között itt-ott felsejlett a Tiergarten zöldje, jobbra a fal fölé magasodott a Reichstag romos épülete… Akkor arra gondoltam, el kell jönnie az időnek, amikor majd felszabadultan átsétálhatok a Brandenburgi kapu alatt, leülhetek egy padra, s minden veszély nélkül, visszanézhetek nyugodtan a Tor másik oldalára, a keletire. Mennyire más perspektíva…
Volt a szemináriumunkban egy lány, szomorkás, visszahúzódó személyiség. A nagymamájával élt Berlin Karlshorst negyedében. ,,Tudod, túl közeli és fájó a dolog”, magyarázta egyszer egy Friedrichstrasse-i kiskocsmában. ,, A nagymamám mesélte el a részleteket. A szüleim kiegyensúlyozott, vidám emberek. Az édesapám mérnök volt Berlinben, az édesanyám fodrász. Családi szerencsétlenségünk, hogy azon az éjszakán, amikor felhúzták a Falat, Nyugat-Berlinben szórakoztak a barátaikkal. Jöttek volna haza hajnalban, de már nem tudtak. Nem engedték haza őket, kint rekedtek. Sokáig semmit sem tudtunk róluk. Élnek-e, vagy meghaltak? Azután mégiscsak sikerült hírt adniuk magukról. Haza jönni nem hagyták őket. Engem pedig nem engedtek ki a hatóságok utánuk, pedig megpróbáltunk mindent…”
Azt kérdeztem, próbálkozott e másként, valami ,,illegális” úton. Visszakérdezett: ,,próbáltam volna átszökni a falon, s meghalni úgy, mint sok ezer előttem kísérletező? A nagymamámmal arra gondoltunk, elmegyünk turistaútra Jugoszláviába, sokan jutottak onnan tovább Olaszországba. A helyi pártszervezetnek kellett volna javaslatot tennie az érdekünkben, hogy engedélyezzék számunkra legalább a szervezett utazást. Akárhányszor kezdeményeztük, elutasították a kérelmünket.”
S milyen a sors? Egyetemi társam még a tanulóéveink alatt találkozott a szüleivel Magyarországon, a Balatonnál. Kicsi a világ. Neves színész lett belőle, azután színházi rendező.
A mostani jubileum kapcsán nekem egy másik dátum is az eszembe jut. 1963. június 26-án John F. Kennedy amerikai elnök Berlinbe látogatott. A schönebergi városháza erkélyén tette méltán világhíressé vált nyilatkozatát: Ich bin ein Berliner. Jóllehet később sok kritikát kapott amiatt, hogy ezzel a kijelentésével akaratlanul is elismerte a berlini status quo-t, az útókor azonban főként azt jegyezte meg, kiállt a demokrácia mellett, együtt érez a falakkal körülvett Kelet-Berlin lakosaival.
Milyen érdekes a politika? 1945 májusában Franciaország, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok szövetsége győzelmet aratott a nemzetiszocialista Németország felett. A Berlint elfoglaló szovjet hadsereg a város nyugati területének megszállási feladatait átadta nyugati szövetségeseinek. Berlin területének 53,9, míg népességének 62,9 százaléka a nyugati államok ellenőrzése alá került. A Berliner Mauer története – e sorok írója – szerint itt kezdődött.
Berlin és Németország mára túlélte a kettészakítottság nehéz éveit. Ma vezető a szerepe Európa gazdaságában, s egyre nagyobb befolyásra tesz szert az Ókontinens kulturális életében. A mostani generációk azonban még jól emlékeznek a nyugat-berlini diáklázadásra, a Ku’damm (Kurfürstendsamm) hippijeire, krisnásaira, a nyüzsgő életre, a divatboltokra. És a Kelet-Berlinben rendre betiltott vagy ellehetetlenített egyetemi és diákklubokra…
A kettészakítottság megannyi fájó epizódjára. Az idő múlik, de talán még most is szükség van egy-két generációra, hogy végképp begyógyuljanak a politika ütötte sebek.
