Az Európai Bankhatóság október 26-án vasárnap, közép-európai idő szerint délben teszi közzé széleskörű, 123 nagybank bevonásával készített stressztesztjének eredményeit. A teszt azt hivatott felmérni, hogy milyen az EU bankjainak ellenálló képessége egy feltételezett válság idején. A nagyszabású vizsgálat végső célja nyilvánvalóan az, hogy megerősítse az Európai Unió bankrendszerét egy olyan időszakban, amikor az EU-ban (és szűkebben az eurózónában) igen komoly problémákkal küzd a banki hitelezés. Arra volna ugyanis szükség, hogy egy stabil pénzügyi rendszer megfelelő kockázatvállalással kellően támogassa a reálgazdaságot.
A közelmúltban a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank közgyűlésén egy egész napos konferenciát szenteltek Washingtonban a pénzügyi rendszer jövőjének. Eközben az IMF Globális Pénzügyi Stabilitási Jelentése (GFSR) is górcső alá vette a kockázatokat és a lehetőségeket. Az egyik legnagyobb kérdés, hogy miként kellene viszonyulni az árnyékbankrendszerhez, amely egyre fontosabb szerepet tölt be a világban a hagyományos bankrendszer mellett.
Az új világ
A válság után két mindent felforgató változás állt be a pénzügyi rendszerben. Egyrészt a legfontosabb fejlett gazdaságokban az alkalmazkodó monetáris politikák rekord alacsony szintekre süllyesztették az alapkamatokat, miközben különböző eszközvásárlási programokon keresztül hatalmas likviditást teremtettek. Mivel azonban a jegybankok a pénzcsapot nem egyenesen a reálgazdaságba engedik, az egyik legégetőbb kérdés a monetáris transzmisszió, vagyis annak módja, ahogy ezek a likvid pénzek valóban eljutnak a reálgazdaságba.
A friss pénzek tömegei ugyanis sokszor csak arra szolgáltak, hogy növeljék a globális pénzügyi kockázati étvágyat, miközben a tőzsdék szárnyaltak. A rendszer szereplői tehát az olcsó tőke függőségében egyre nagyobb hozamokat vártak el, melyekhez egyre nagyobb kockázatokat is kellett vállalniuk. Mindeközben szinte az összes eszközosztályban felértékelődések mentek végbe, a volatilitás pedig az elmúlt években történelmi mélypontra esett. Ezzel párhuzamosan a globális gazdaság olyannyira lassan tud csak kilábalni a válságból, hogy a Valutaalap nemrég az „új középszerűség” veszélyére figyelmeztetett. A reálgazdaság tehát egyre távolabb került a pénzügyi piacoktól.
Az IMF mindezek következtében rámutatott, hogy a pénzügyi helyett, a fenntartható gazdasági kockázatvállalásra kellene helyezni a hangsúlyt. Ez azt jelentené, hogy a háztartások fogyasztása és a gazdasági beruházások megfelelő ütemben bővülnek, miközben a magánszektor egyre több munkahelyet teremt – a bankok kívánatos hitelezése mellett. Ez a folyamat az Egyesült Államokban már egyre kedvezőbb jeleket mutat: nő a kapacitások kihasználtsága, a bankok lazítanak a hitelfeltételeken, a vállalatok pedig egyre jobban fókuszálnak a beruházásokra.
Az euróövezetben azonban – bár észlelhető javulás – még mindig mostoha körülmények uralkodnak: az üzleti beruházások növekedése továbbra is gyenge, a kapacitáskihasználtság még mindig a válság előtti szinteken áll, a bankok csak nemrég állították le a hitelezési feltételek szigorítását, a makroszintű kockázatok (gazdaságpolitikai bizonytalanságok, geopolitikai feszültségek) pedig erősen rányomják a bélyegüket a bővülésre.
Etika és felelősség
Az IMF és a Világbank pénzügyi rendszer jövőjéről szóló konferenciájának egyik központi kérdését képezte egy új, etikus, a társadalmi igényeket jobban kielégítő bankrendszer. A panelbeszélgetés általános megállapítása az volt, hogy egy alapvető strukturális problémával állunk szemben, amely nem más, mint a rövidtávon gondolkodó, a túlzott kockázatvállalásra épülő üzleti modell.
Ezt egyrészt fűti a globális pénzbőség, másrészt pedig azok a vállalati ösztönzőrendszerek, amelyek kifejezetten a rövidtávú hozamvadászatot és profitéhséget helyezik előtérbe a hosszabb távú stratégiákkal szemben. Mindez nemcsak az egyes bankokra nézve jelenthet kockázatot (például a hitelfelvételeken keresztül), hanem az egész pénzügyi rendszer számára is – az egyre több szálon kapcsolódó globális környezet miatt.
Elszakadás a társadalomtól
Az elsődleges probléma ugyanis az – derült ki a beszélgetésből –, hogy egyfelől egyes bankok a korábbi, gyengébb szabályozói környezetben túl nagyra nőttek, és így kialakult az úgynevezett „too big to fail” jelenség. Vagyis az óriásbankok lényegében tökéletesen elszakadhattak a bankrendszerrel szembeni társadalmi elvárásoktól, annak tudatában, hogy ha bajba kerülnek, a kormányok – az adófizetők pénzéből – kénytelenek lesznek megmenteni őket, függetlenül az erkölcsi felelősségüktől.
Másfelől a már említett rövidtávú kockázatvállalást ösztönző kompenzációs kultúra mellett az egyéni felelősség is elporladt a rendszerben. A válság után az Egyesült Államokban az egyik legnagyobb felháborodást éppen az gerjesztette, hogy a felelőtlenül hitelező bankoknál lényegében lehetetlen volt az egyéni felelősségek megállapítása.
Mark Carney, a Bank of England kormányzója és a Pénzügyi Stabilitási Tanács (FSB) elnöke éppen ezért emelte ki a beszélgetés során, hogy a kompenzációs gyakorlatok struktúrájának megváltoztatása mellett nagyobb figyelmet kell szentelni a személyes felelősségnek a vezetők és az igazgatótanácsok esetében egyaránt. A bankoknak tehát sokkal közelebb kell kerülniük ahhoz a szerephez, amelyet a társadalom egésze elvár tőlük.
Az IMF jelentése ehhez kapcsolódóan egy igen izgalmas kérdésre mutat rá. Kutatásaik szerint ugyanis nem önmagában a kompenzációk mértéke az, amely igazi veszélyt jelent, hanem az ösztönzőrendszerek struktúrája. Vagyis nem feltétlenül a bankárok „kapzsisága” okozza a rendszerszintű kockázatot, hanem magában a rendszerben van a probléma, amely azt követeli meg a benne működőktől, hogy egyre nagyobb és nagyobb kockázatot vállaljanak.
Egy rendszer megzabolázása
Egy másik, bankárok részvételével zajló panelbeszélgetés a fentiekkel szemben felvette a szabályozói rendszerben rejlő csapdákat is. A beszélgetés kardinális megállapítása az volt, hogy a nagy szabályozói lendület mellett érdemes volna feltenni azt a kérdést is, hogy valójában mi a cél.
A résztvevők rámutattak, hogy sok esetben a hangsúly azon van, hogy a bankoknak mit nem kellene tenniük, de gyakran nem világos, hogy pontosan mit várnának el tőlük optimális esetben. A beszélgető felek egyébként megegyeztek abban, hogy nagy szükség van a bankrendszerbe vetett bizalom visszaállítására, illetve az iparág újraalakítására a társadalmi elvárások szerint.
Amire azonban felhívták a figyelmet, hogy nagy hiba a bankrendszert mint olyat kiemelni a teljes tőkepiaci ökoszisztémából. A lényeg éppen az volna, hogy a pénzügyi rendszer egésze változzon meg, és ne csak a hivatalos bankrendszert szabályozzák egyre keményebben. Ugyanis ha csak az utóbbi kerül fókuszba, akkor többek között egyre nagyobb szerep tolódik az úgynevezett árnyékbankrendszer térfelére a konvencionális bankok felől.
A pénzügyi világ sötét oldala
Miután a jegybankok hatalmas pénzekkel árasztották el a gazdaságot a válság után, a hagyományos bankrendszer pedig folyamatosan szigorodó szabályozói környezettel kénytelen szembenézni, a tőke egyre nagyobb mértékben áramlik át az árnyékbankrendszerbe. Ez olyan pénzügyi szolgáltatások, eszközök és intézmények sorát foglalja magában, amelyek bár szorosan kapcsolódnak a klasszikus bankrendszerhez, mégis csak részben vagy egyáltalán nem esnek a hagyományos bankrendszerre vonatkozó szabályozások alá. Ilyenek lehetnek többek között a jelzáloghitel biztosítók, a pénzpiaci és befektetési alapok vagy a hírhedt fedezeti alapok (hedge fundok), illetve az ügyletek közül ide tartozik például a válság során legendássá vált értékpapírosítás.
Az IMF hangsúlyozza, hogy bár az elmúlt időben egyre jelentősebb szerephez jutott az árnyékbankrendszer, globálisan mégis komoly eltéréseket tapasztalhatunk. Noha a feltörekvő piacokon (főleg Kínában) igen számottevő előretörést láthatunk, ez még mindig nem éri el az Egyesült Államok szintjét, ahol az árnyékbankrendszer hitelezési teljesítménye – egyedülálló módon – felülmúlja a klasszikus bankszektort.
A növekvő szerepet jól mutatja, hogy a Valutaalap szerint a befektetési alapok hitelpiaci portfóliója megállás nélkül nő – 2007 óta egyenesen megduplázódott. Mára pedig ők tartják a magas hozamú kötvények 27 százalékát világszerte. Emellett a top 10 globális eszközkezelő több mint 19 ezermilliárd dollár értékű vagyont igazgat.
Árnyak és félelem
Az IMF fontosnak tartotta leszögezni, hogy az árnyékbankrendszer önmagában még nem feltétlenül veszélyes és negatív jelenség. Ha megfelelő üzleti modellek mellett jól szabályozott hiteltranszmissziós mechanizmusok működnek, akkor az árnyékbankrendszer nagyobb hozzáférést biztosíthat a piaci alapú hitelekhez, amely az Európai Unióban például igen nagy segítséget jelenthet. A biztonságos, jó minőségű értékpapírosítás pedig sokak szerint a kkv-szektor számára lehet fontos mankót a hitelezéskor.
Alapvető kockázatnak számít mindazonáltal, hogy az árnyékbankrendszer valóban a homályban működik. Sok esetben ugyanis pontos adatok sem állnak a szabályozók rendelkezésére ahhoz, hogy megfelelő eszközökkel lépjenek elő. Ráadásul a túlzott likviditással szemben fennáll egy hirtelen korrekció lehetősége is, amely súlyos csapást jelenthet a kötvénypiacra nézve. Az IMF számításai szerint amennyiben a kötvények prémiumai visszatérnének a historikusan normális szintekre, az 8 százalékkal csökkentheti a globális kötvényportfólió értékét, ami több mint 3,8 ezermilliárd dolláros értéket jelent.
Olyan makroprudenciális eszközökre és intézkedésekre van tehát szükség a Valutaalap szerint, amelyek megfelelő transzparenciát és felügyeletet biztosítanak az árnyékbankrendszer szabályozásához. Mindehhez elsősorban helytálló adatokra van szükség a kockázatok átlátásához és alapos vizsgálatához. Emellett a hatékony szabályozói intézkedések megfelelő előkészületeket és elemzői apparátust követelnek meg, valamint explicit mandátum szükségeltetik ahhoz, hogy a szabályozó szervek akkor is cselekedni tudjanak, ha a lépéseik esetlegesen népszerűtlenek.
Kiút a fénybe?
Ami biztos, hogy vasárnap délben megismerhetjük a nagy európai stresszteszt eredményeit, és világosabb képet kaphatunk az európai bankrendszer állapotáról. Az égető kérdés azonban az lesz, hogy bármit is látunk majd, hogyan reagálnak arra a szabályozó hatóságok. Az európai bankrendszernek a jelenleginél nagyobb és hatékonyabb szerepet kell vállalnia a gazdaság fellendítésében, amihez pedig a fentiek tükrében úgy tűnik, nem elégséges a megfelelő szabályozás. A növekvő árnyékbankrendszer jelensége ugyanis éppen arra mutat rá, hogy amennyiben a bankrendszer üzleti kultúrája nem változik meg, akkor a szigorú szabályok csupán áttolják a kockázatot egy olyan szektorba, amely egyelőre szabadabban működhet.
Az IMF megállapításainak, és a pénzügyi rendszer jövőjéről szervezett konferenciának tanulsága az, hogy a szabályozók és a pénzügyi rendszer szereplőinek világos elveket kell lefektetniük a jövőre vonatkozóan. Olyan közös, hosszú távú célok kitűzésére van szükség, melyek visszaállítják a pénzügyi rendszerbe vetett társadalmi bizalmat, és a bankrendszert újra a valós közösségi igények felé fordítják. A vasárnapi adatok után pedig talán arra is választ kapunk, hogy a gyakorlatban mindez milyen irányokat és lépéseket jelenthet.
