Úgy is mondhatnám, hogy ennek a misztikus lénynek modernizált képe sejlett fel előttem. A főgonosz. Az, aki minden gondunkat és bajunkat okozza, aki bajt kever az emberek között, aki próbálja ránk kényszeríteni vérszomjas akaratát, aki ellopja pénzünket, megfertőzi nőink és gyermekink agyát, elveszi munkánkat, elárverezteti házainkat, és sorolhatnám mindazt, amivel ma a magyar emberek sokasága küszködik.
Amikor ehhez a felismeréshez értem, elkezdtem keresni, ki is, mi is ez a Sátán. Azt persze kapásból ismertem, hogy a Sátán ritkán nyilvánul meg a saját képében, nem egyszerű felismerni. Szerencsére időről időre voltak olyan okos emberek, filozófusok, papok, teológusok, az újabb korokban az életünk legapróbb dolgairól is döntő politikusok, akik hozzásegítettek a felismeréshez. Ahhoz a tisztánlátáshoz, amihez csak fokozatosan lehet elérkezni. Szűkebb pátriánkban néhány éve keresik hozzáértő emberek a gonoszt, s rendre sikerül is rámutatni valakire, hogy ő az, vagy valakikre, a követőkre legalább.
Ahogy azonban sokasodtak gondjaink (márpedig azok sokasodtak alaposan) kiderült, hogy ezek a hazai pitiáner sátánok mégsem lehettek egyedül tengernyi és szaporodó problémáink okozói. Valahol ezek felett, bizonyosan itt Európában garázdálkodik a Sátán, minden bajunk okozója. Aztán meg is bizonyosodhattam efelől, amikor országszerte láttam megnevezve a bajkeverőt óriásplakátokon, a nemzetközi pénzügyi szervezetet, országok európai szövetségét, amely a nyugdíjcsökkentéstől, az elbocsátásokig mindenféle disznóságot követel tőlünk.
Hoppá, ilyen egyszerű az egész!
A hirtelen felismerés után azonban újra elgondolkoztam. Miként lehet az, hogy ma Magyarországon egyetlen olyan komoly beruházás sincs, ami ne ezeknek a nemzetközi szervezeteknek, vagy külföldi érdekeltségeknek a hovatovább teljes körű támogatásával valósulna meg. Aztán azzal nyugtattam magam, hogy ehhez azért mi, adófizetők is hozzáteszünk nem kevés milliárdot. Ha másként nem úgy, hogy élelmiszerárban, banki költségben, biztosítási adóban, gyógyszerárban és a csuda tudja még miben fizetjük meg az államilag megsarcolt vállalatok eredménykiesését.
Meg kellene nyugodnom amiatt is, hogy a kormány keményen lobbizik értem és mindannyiunkért. Egy azonban nehezen megy a fejembe. Kinél is? Magánál a sátánnál? Merthogy az államilag készített plakátokról és számos nagy tudású politikusunk nyilatkozatából az derül, ki, hogy ő a felelős minden bajunkért. Nyilván arról is ő tehet, hogy első számú pénzügyi vezetőink többszáz milliárd forinttal tévednek újabb terheink kiszámításában egyik hétről a másikra, hogy az utóbbi években egyetlen egyszer sem sikerült pontosan kiszámolnunk saját költségvetésünket. Pedig az államilag limitált havi kétmillió forintos bérplafonért éppen megcsinálhatnák azt rendesen is. Emiatt a piszok Sátán miatt nyilván, nem is tudom tavaly hányszor kellett módosítani a költségvetést. A Sátán tehet arról is, hogy maszek hadseregek masiroznak némelyik településünk utcáin, hogy álrendőrök törik ránk az ajtót… És hadd ne soroljam tovább a miérteket, mert végül egy folytatásos regény kerekedik e szösszenetből.
Abba is hagyom. Tudják, miért? Mert az elmélkedés közben rájöttem. Nem azok a sátánok, akiket ezek után gondolnának. Egy nagy frászt (megsúgom maguknak), a Sátán én vagyok! Merthogy folyamatosan kételkedem. Csak egyre kérem önöket, maradjon mindez közöttünk. Addig jó, ameddig komplett hülyének néznek. Ha felismernek, könnyen óriásplakátra kerülhetek én is.
