A nagy jegybankok ma már szinte hétköznapi eszközökként alkalmazzák a nulla közeli kamat politikáját, a mennyiségi enyhítést (QE), a hitelkondíciók lazítását, az iránymutató előrejelzést (forward guidance), a negatív betéti kamatot, vagy a devizapiaci intervenciót, melyekből korábban számos lényegében tabunak számított – írja a Project Syndicate-en megjelent cikkében Roubini, a New York University tanára és a Roubini Global Economics elnöke. Kiemeli, hogy az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed, a Bank of England és a Bank of Japan mellett az Európai Központi Bank (EKB) is fokozatosan magáévá tette a nem konvencionális eszközöket, illetve a svájci jegybanki is erre támaszkodott.
A hivatásos riogatók
Mindezek következtében gyorsan meg is jelentek a riogatók, akik elsősorban a „könnyű pénz” eredményeként fellépő magas inflációtól rettegtek az elmúlt években. Mellettük pedig szorosan ott álltak az aranyrajongók és a Bitcoin fanatikusok, akik azzal érveltek, hogy a jegybankok által a gazdaságba öntött likvid tőke hiperinflációt okoz majd, miközben az amerikai dollár összeomlik, az arany ára az egekbe emelkedik, az olyan digitális kriptovaluták mint a Bitcoin pedig kilőnek majd.
A valóságban – emeli ki Roubini – azonban ezek közül egyik sem jött be. Az infláció a legtöbb fejlett gazdaságban alacsony, és sok helyen tovább csökken. A jegybankok sokszor igen távol állnak a 2 százalékos inflációs céljuktól, ha nem éppen a defláció ellen küzdenek.
Az amerikai dollár árfolyama szárnyal a japán jennel, az euróval és a legtöbb feltörekvő piaci devizával szemben, ami nem kevés amerikai vállalatnak komoly fejfájást is okozhat. Az arany ára a 2013-as unciánkénti 1900 dollárról 1200 dollárra esett. A Bitcoin pedig olyannyira nem lőtt ki, hogy 2014 legrosszabbul teljesítő devizája volt a maga közel 60 százalékos zuhanásával.
A világ félreértése
Roubini megállapítása az, hogy a riogatók legnagyobb problémája, hogy nem értik az alapvető közgazdasági összefüggéseket, az ok és okozati viszonyokat. A nem szokványos monetáris eszközök bevetésére ugyanis azért volt szükség, mert a 2008 utáni talpra állás rendkívül vérszegény volt. Az intézkedések bevezetését nagy részben az indokolta, hogy enyhíteni kellett a deflációs nyomást, melyet nem elhanyagolható mértékben a válságot követő fájdalmas adósságleépítés okozott a köz- és magánszférában egyaránt.
Ráadásul a vezető gazdaságok kettős problémával küszködnek. Egyrészt jelentős kihasználatlan kapacitással kell szembenézniük, vagyis mind a termelés, mind a kereslet a potenciális alatt van. Másrészt pedig hasonló rés jelentkezik a munkaerőpiacon is, tehát túl sokan keresnek munkát, miközben túl kevés a megfelelő álláslehetőség. A technológiai változások és a kereskedelem globális feltételei között pedig a jövedelmekre is jelentős nyomás nehezedik, ami szintén negatív hatással van a keresletre.
Kockázatok mindenütt
Mindezek mellett Roubini kiemel néhány konkrét potenciális kockázatot, melyek napjainkban meghatározzák a globális gazdaságot. Úgy tűnik, azon ingatlanpiacok esetében (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Spanyolország, Írország, Izland, Dubaj), ahol a buborék már kipukkadt továbbra is fennállnak a kihasználatlan kapacitások, miközben máshol (Kínában, Hongkongban, Szingapúrban, Kanadában, Svájcban, Franciaországban, Norvégiában, Ausztráliában vagy Új-Zélandon) újfajta buborékok jelentenek veszélyt az ingatlanpiacon.
Az árupiacok emellett szintén dezinflációs nyomást fejtenek ki. Az észak-amerikai palaforradalom lefelé hajtja az olaj- és gázárakat, miközben a kínai gazdaság lassulása aláássa számos áru keresletét – mint a vasérc, a réz és más ipari fémek.
A közgazdász felhívja a figyelmet arra is, hogy az emelkedő jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenség is gyengíti a keresletet, hiszen a tőke azoknál halmozódik fel, akik elköltés helyett inkább megtakarítanak, miközben egyre kevesebb jut azoknak, akik elköltenék a pénzüket.
A magányos jegybankok
Roubini a megoldást egyértelműen abban látja, amire korábban már a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is felhívta a figyelmet, nevezetesen a laza monetáris politikát kiegészítő fiskális élénkítésben. Az alkalmazkodó monetáris politikának ugyanis időszakos fiskális stimulusra van szüksége a fejlett gazdaságokban ahhoz, hogy megfelelő hatást érhessen el, ez pedig – a közgazdász meglátása szerint – a legtöbb helyen hiányzik.
Vagyis egyelőre a legfőbb problémát nem az jelenti, hogy a monetáris élénkítések túl soknak bizonyulnának, hanem éppen hogy nem elegendőek, amennyiben a fiskális politika nem osztozik az erőfeszítésben, és nem segíti a kereslet megteremtését a túlzott kínálathoz.
