Részlet a Virág Ferenc által írt könyvből: “Akik legyőzték a halált”:

Már az elnevezés is érdekes – egészség. Azt sugallja hogy az ép, az egész az egészség szó alapja. Gyerekkorunktól azt tanuljuk, hogy az egészség mindennél fontosabb. Nehéz is lenne ezzel vitatkozni. Ellentmondás ugyanakkor, hogy a gyerekek, a fiatal felnőttek, a középkorúak hiába ismerik ezt az alapvető igazságot, a releváns, az életet közvetlenül veszélyeztető betegségek többsége nem fiatalkorúaknál, hanem leginkább az idősebbeknél jelentkezik. A tudás pedig igen keveset ér, ha személyes tapasztalattal alá nem támasztott. Ha az ember egészséges és apróbb betegségeken kívül semmi nem zavarja meg a testi-lelki életét, nem is foglalkozik igazán a súlyos betegségek eljövetelének gondolatával. Ez így van rendjén. Ha nap, mint nap rettegnénk a bennünket fenyegető súlyos betegségektől, nehéz lenne (“gondtalanul”) élni. Az ember nem is így van kitalálva. Ki az, aki naponta azon töri a fejét, hogy mikor betegszik meg és hal bele valamilyen borzasztó betegségbe? Kevesen. Akik pedig ezen aggódnak napról napra talán könnyebben valóra is váltják saját félelmüket. Haladunk az életben, elfoglaljuk magunkat, pontosabban elfoglal bennünket az élet folyama, nem is érünk arra rá és nem is egészséges, hogy az egészségünket fenyegető betegségek napi gondolata terheljen az utunkon.

Amint az ember egyre idősebbé válik, leginkább sokasodik az egészségügyi problémák száma, ezért többet is foglalkozik az egészsége romlásának gondolatával. A másik tényező a környezetünk. A sok körülöttünk élő ember számossága időről-időre példákat produkál a fiatalabb korban bekövetkező súlyos betegségekkel kapcsolatban is. Ilyenkor megállunk és keressük a választ arra, hogy miként lehetséges egy halálos betegség kialakulása egy velünk hasonló korú ember esetében. A gondolat borzasztó, hogy mindez velünk is megtörténhet, de viszonylag hamar túljutunk rajta, mert az ilyen példák ritkák, miért éppen velünk esne meg hasonló.

A családban bekövetkező korai életszakaszban felmerülő súlyos betegségek már jobban megérintik az embert. Ami “közel” van, az minket is könnyebben elérhet alapon. Habár a családi közelség semmit nem változtat a ránk leselkedő betegségek valószínűségén, az ember mégis intenzívebben éli át a probléma mélységét. Amikor közvetlen családtag válik érintetté minden teljesen megváltozik. A betegség valósággá válik, kézzelfoghatóvá, ismertté és rendkívül fájdalmasan közelivé. Ekkora együtt éljük a betegséget a közvetlen hozzátartozónkkal, féltjük, aggódunk érte, de még ebben az esetben sem egyértelmű, hogy a betegség valószínűségét magunkra vonatkoztatjuk és a valószínűséget a félelmünk útján torzítjuk.

Végül érdemben más, amikor mi leszünk súlyos beteggé. Ebben a helyzetben elért minket, amitől sokszor féltünk, de valójában sosem hittünk benne, hogy velünk is megtörténhet. Van, aki ilyenkor is józan marad, van aki teljesen elpártol a valóságtól. Egyesek reálisan látják, hogy betegségük milyen következményekkel járhat, mások vagy túl optimistán állnak a dologhoz vagy végtelenül pesszimistán. A hozzáállás pedig erősen függ a betegséggel kapcsolatos ismeretektől, amit a magunk vagy az orvosunk útján szerezhetünk meg.

A betegség ismerete több összetevőből áll. Ilyen összetevők a következők: tulajdonság, lefolyás, kezelhetőség, hatások, következmények stb. Jelentős része az összetevőknek az átlagos ember számára nem teljesen értelmezhető. Éppen ezért veszélyes a tudásanyag önálló megszerzésének igénye, mert hiába olvasunk sokat valamiről, ha sok alapdologgal nem vagyunk tisztában, nem feltétlenül juthatunk el a helyes végkövetkeztetésig. Nem leszünk mindannyian tanult, képzett autodidakta orvosok.

A másik ilyen probléma az ismeretanyag megszerzésekor, hogy számtalan betegség gyógyítása és ismerete rendkívül gyorsan fejlődik, alakul. Például lehet, hogy egy tíz éve még 90 százalékban gyógyíthatatlan rákos megbetegedés a jelenben már 90 százalékban gyógyítható. Ha régi anyagokat olvasunk, vagy régi ismeretekre épülőket, könnyen fals eredményekre következtethetünk.

Akkor mi lehet a megoldás az egészségünk megőrzése és megismerése terén? Egy hétköznapi ember számára bőven elegendő, ha naponta legalább tíz percet foglalkozik az egészségességének tervezésével. Hány százalékunk teszi is ezt a társadalom átlagában számítottan? Még az 5 százaléknál is kevesebben. Attól, hogy sportolunk, attól, hogy igyekszünk egészségesen enni, élni, létezni, még nem direkt módon az egészségünkkel foglalkozunk, hanem leginkább a hosszú távú megőrzésével. Hányan vizsgálják át heti rendszerességgel a bőrüket? Hányan mérik akkor is a vérnyomásukat, ha nincs is valószínűleg miért? Hányan járnak évente legalább kétszer-háromszor teljes kivizsgálásra?

A társadalom diktálja az alapvető elvárásokat és ez jó. Sportolni, egészségesen enni, legalább egyszer évente kivizsgáltatni magunkat, kerülni a megbetegedések kínálkozó lehetőségeit.

Nem szabad viszont figyelmen kívül hagyni azt a tényezőt sem, hogy a társadalom átlagos életszínvonala és a benne található egyedek egyéni életszínvonala is egy rendkívül fontos kérdés az egészség megtartásának eredőjeként. Ha egy társadalom kellően felkészült a megelőzés, ellátás, kezelés, gyógyítás tekintetében, akkor a valószínűsége a megfelelő egészségügyi keretrendszernek optimálisabb. Természetesen a “kellően felkészült” szubjektív fogalom. A társadalom átlagos életszínvonala leginkább az intézményesített és államilag finanszírozott egészségügyi ellátásra vonatkoztatható, míg az egyén életszínvonala a magánegészségügy igénybevehetőséghez igazodik. Mindezek nem jelentik azt, hogy az állami egészségügy nélkülözhetetlen egy magas életszínvonalú egyednek és azt sem, hogy a társadalom átlagosan magas életszínvonala garancia az optimális egészségügyi intézményrendszer meglétére. Leegyszerűsítetten: ahol tehát pénz van, ott magasabb az alapfeltétele annak, hogy az egészség megőrzése, a kezelés, a gyógyítás és mindenekelőtt a megelőzés hatékonyan fejlődhessen.

Nem véletlenül adott a mai napig, hogy a magyar társadalom egy jelentős részében még mindig él a mondás: “addig jó, ameddig nem kerülsz kórházba”. Ez alapjaiban igaz, mert ha odakerül valaki, annak nyilván van oka és ez az ok a legtöbbször rosszabb, mint az  az ok, hogy nincs szükség kórházba menni. Csakhogy ez a mondás nem ezt jelenti, hanem árnyalatában azt, hogy a kórházba kerülve betegebb lesz az ember, mintha a betegségével nem menne kórházba. Ez pedig rendkívüli tévedés, mégsem sikerült az elmúlt évtizedekben túljutni rajta…

Ha össze lehetne foglalni az egészséggel kapcsolatos általános társadalmi elvárást, akkor ez a legfontosabb emberi gondolat: fő az egészség! És természetesen nem a rezsón rotyogva. Mondanivalója egyszerű: bárhova jutunk az életben, bármit elérünk, bármi éltet, ami fontos nekünk, mind-mind értelmét veszti, ha az ember nem tudja megőrizni az egészségét.

Befejezésképpen pedig egy gondolat, amivel leginkább fogunk foglalkozni ebben a könyvben: az egészségügyi ellátás legnagyobb problémája a jelenben az, hogy a társadalomra van szabva és nem az egyénre. Hogy pontosan mit is jelent ez, azt majd többször is el fogom magyarázni az életem, a sorsom példáival.