A „valamennyi esély” csapdája
Március 15-én tartanak parlamenti választásokat Hollandiában, ahol bár van rá esély, hogy a Geert Wilders vezette szélsőjobboldali Szabadság Párt kapja a legtöbb szavazatot, mégis szinte kizárt, hogy abszolút többsége legyen. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy egy koalíciós kormány jön létre, méghozzá a Szabadság Párt nélkül, ugyanis valamennyi holland párt egyértelművé tette, hogy nem fog asszisztálni Wilders miniszterelnökségéhez és egy esetleges Nexithez.
[extracode type=”ad” id=”in_post_trendextra” data=”103″]
Franciaországban várhatóan május 7-én, a kétfős második fordulóban fog eldőlni az elnökválasztás sorsa. De ide valószínűleg hiába jut be a szélsőjobboldali Marine Le Pen, a francia választók többségének esze ágában sincs az első fordulóban kiesett jelöltjükről átszavazni a Nemzeti Front elnökére, ezzel pedig egy esetleges Frexit sem túl valószínű.
A helyzet mégis az, hogy valamennyi esélye Wilders-nek és Le Pennek is van, és a „valamennyi esély” az elmúlt egy év alatt már kétszer is elégnek bizonyult, júniusban a brit népszavazáson, novemberben pedig Donald Trump megválasztásánál. Ez pedig nagyon súlyos kérdéseket vet fel nem csak az EU jövőjét, de a múltját illetően is.
Hol van a hiba?
Könnyű az EU problémáit azzal magyarázni, hogy az emberek általános hobbija lett a régi politikai elit elleni csendes lázadozás. Sőt, mondhatnánk, ez világtrend, hiszen az USA-ban is a populista Donald Trump lett az elnök, csakhogy Wilders és Le Pen is jóval előbb volt „trumpos”, mint Donald Trump maga.
Persze az is kézenfekvő magyarázat, hogy a független hatalmi ágak, a kisebbségi jogok, vagy a közös valutaunió kevésbé szexi témák, mint a bevándorlás vagy a hatalmi elit hibái, de ezek mind csak felületi problémák.
[extracode type=”ad” id=”in_post”]
Európa pedig mindeközben egyre nehezebb helyzetbe kerül. A társadalom öregszik (2030-ra az európaiak áltagéletkora várhatóan 45 év lesz, míg a világátlag 33 év), fogy (1960-ban még a világ népességének 11 százaléka élt Európában, 2015-ben már csak 6 százalék), és az unió gazdasági szerepe is csökken (2004-ben még a világ GDP-jének 26 százaléka származott Európából, 2015-ben már csak 22 százalék).
A történelem esete az ismétléssel
Érdekes, bár elég kézenfekvő párhuzamra hívja fel a figyelmet Larry Elliott a Guardianen nemrég megjelent cikkében. Miközben összehasonlítja az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága utáni éveket napjainkkal, megjegyzi: ahogyan Hitler sem lett volna sehol a válság nélkül, úgy a Brexit, Trump, de Le Pen se lenne, ha nincs a 2008-as gazdasági válság.
Úgy tűnik, hiába tért vissza már évek óta a növekedés az unióba, a gazdasági elit elfeledkezett a világválság igazi veszteseiről. Mert igaz, hogy például az Egyesült Királyságban csak 4,8 százalék a munkanélküliségi ráta, de 2015-ben már minden huszadik munkavállaló minimálbért kapott, és az előrejelzések szerint 2020-ra már minden kilencedik fogja a legalacsonyabb fizetést hazavinni.
A szegényebb rétegeket pedig nem vigasztalják meg a statisztikák, ha ők a válság utáni növekedésből semmit sem éreznek. Ahogy a szlovén sztárfilozófus Slavoj Žižek mondaná, a forradalmak pont akkor törnek ki, amikor a dolgok kezdenek kicsit jobbra fordulni, és az ezzel párhuzamosan megnőtt elvárások kielégítetlenül maradnak. Még akkor is, ha esetünkben a forradalom csak a szavazófülkékben megy végbe.
Ki viszi át…
Stephen King, az HSBC vezető gazdasági tanácsadója szerint van még egy közös pont a két gazdasági válság között: a század elejéig világvezető hatalom, az Egyesült Királyság épp hanyatlóban volt, pont ahogyan napjainkban az USA vezető szerepe van potenciális veszélyben. Csakhogy míg a britektől Amerika átvette a nyugati értékek védelmét, addig napjainkban nincs olyan nagyhatalom, amelyik erre adott esetben képes vagy hajlandó lenne.
És egy ilyen kritikus időszakban életveszélyes az a tendencia, hogy az Európai Unióról szóló politikai közbeszédben nem arra koncentrálunk, hogy Brüsszel mit ad az embereknek (szabad utazás, szabad munkavállalás, a mezőgazdaság támogatása stb…), hanem arra, hogy mit testesít meg. Márpedig sokak szemében az EU a kontrollálatlan migránsáradatot, és egy szűk gazdasági elitet jelent, amelyik az országok fölött áll, és jól megmondja, mit és hogyan kellene csinálni.
Így fordulunk rá az uniót megalapozó római szerződés 60. évfordulójára, ami ünneplés helyett a válságtanácskozásról fog szólni. Mert azt már Brüsszelben is érzik, hogy valamit tenni kell, ezért is adták ki múlt szerdán az ún. Fehér Könyvet öt lehetséges forgatókönyvvel az EU jövőjéről. A gond csak az, hogy hiába az ötletek, a megoldás egyáltalán nem látszik. Talán azért, mert nincs is.
