1989 novemberét írjuk. Közép-Kelet-Európában fegyver nélküli forradalmak zajlanak: június 18-án „félszabad” választásokat tartanak Lengyelországban, november 9-én leomlik a berlini fal, másnap a bolgár rendszerváltozás első jeleként megbukik a kommunista államelnök, november 27-én győz a bársonyos forradalom Csehszlovákiában, december 22-én pedig győz a térség egyetlen, vért is követelő rendszerváltása Romániában.
Miközben a fenti meghatározó történelmi események zajlanak a térségben, Magyarországon a pénzügyekben is érződik a szocializmus végjátéka. November 3-ától 4 évre összesen legfeljebb már csak 300 dollárnak megfelelő összeg lesz a nyugati valutára átváltható fejenkénti forintkeret, a lakáscélú hitelek után pedig a korábbi 3% helyett már 18,5%-os a hitelkamat, mert az állam nem bírja finanszírozni a korábban ígért támogatást.
Hogyan hirdettek?
Internet híján a gazdasági és politikai reformokról tudósító újságok papírlapjain jelennek meg öles hirdetések az alábbi szlogennel: „A pénz névjegye.”, „Duna hitelkártya. A bizalom pénzneme.” A hirdetések egy, a maira már sok mindenben hasonlító korabeli hitelkártyát hirdetnek, de a maitól gyökeresen eltérő reklámstratégiával: a 8 leíró jellegű, kijelentő mondat még anyagbeszerzésre, üzemanyag vásárlásra hivatkozik az előnyeiben és a végén kijelenti, hogy egész Magyarországon használható, igényelni pedig minden olyan kereskedőnél lehet, amely elfogadja a Duna hitelkártyát. A tetejébe kártyatulajdonos kifejezést használ a hirdetés, holott az ügyfél csak kártyabirtokos.
Bármilyen furcsa is ez ma, 2014-ben, az 1989. november 1-jén indult Duna hitelkártya akkoriban egy igazi újdonság volt a javából. Az OTP Banknak ekkor még csak 2 ATM-je üzemelt az egész országban és az is csak az egyetlen saját bankkártyát, az OTP Ügyfélkártyát fogadta el egy olyan kezdetleges megoldással, mellyel aztán elkezdtek visszaélni a kiskapura fogékony ügyfelek, így az OTP Bank hamarosan online üzembe kötni kényszerült az ATM-jeit, hogy a kártyabirtokosok fedezetlen költéseit megakadályozza.
Milyen előnyei voltak a hitelkártyának?
Ez volt hát szüleink hitelkártyája, a Duna hitelkártya, mely az első magyar hitelkártyaként funkcionált és sokakat ismertetett meg az addig csak nyugati filmekben létező hitelkártyák világával, sőt hétköznapi előnyeivel. Lássuk, 1989-ben milyen kondíciókkal bankoltak szüleink Magyarország egyetlen hitelkártyájával:
- éves díj: 490 Ft
- havi számlavezetési díj: 30 Ft
- készpénzfelvétel díja bankfiókban: 0,2%+30 Ft
- készpénzfelvétel díja postán: 0,2%+30 Ft
- bankkártyás vásárlás díja: 0,2%+10 Ft
- hitelkamat (a hitelkeretből történt költésre): évi 25%
- betéti kamat (a pozitív egyenlegre): évi 17%
- folyósítási jutalék (minden, a hitelkeretből történt költésre a tranzakció díján felül): 0,5%
- prolongációs jutalék (ennek fejében nem kellett visszafizetni a hóvégi tartozást): 1%.
- rendelkezésre tartási jutalék (a hitelkeret ki nem használt része után): 2%.
Az ATM tranzakciók és az idegen banki tranzakciók díjait hiába keressük, akkoriban ezekre még nem volt lehetőség. A Dunabank ugyan folyamatosan ígérte a saját ATM-ek telepítését, de ezek végül saját ATM-ként sohasem valósultak meg, az idegen bankokkal pedig előbb meg kellett állapodni azok ATM-jeinek használatáról, ami évekig elhúzódott. Gyakorlatilag az országos lefedettség hiányában készpénzfelvételre a Duna hitelkártya országszerte egyedül a postákon volt használható, igaz pontosan ugyanannyi díjért, mint a bank saját fiókpénztáraiban.
Hol fogadták el?
A Dunabank kezdetben mintegy 1200 kereskedőből álló, saját elfogadóhelyi hálózatot épített ki kártyái vásárlási célú használatára, teljesen elkülönülve az akkoriban a külföldi hitelkártyákat (és a magyar devizakártyákat) elfogadó mintegy 1500, elsősorban idegenforgalmi célú belföldi bankkártya-elfogadóhelyi hálózattól. A nemzetközi kártyaszervezetekhez csak az utóbbi csatlakozott, melyet az IBUSZ-ból kivált IBUSZ Bank felügyelt. (Aztán később a Duna hitelkártya is MasterCard logós lett, ettől kezdve már lehetővé vált az összes magyar elfogadóhely használata.)
A Duna hitelkártya tehát egy teljesen egyedi magyar vállalkozás volt a magyar hitelkártya bevezetésére, mely semmilyen kapcsolatban nem volt a nemzetközi szervezetekkel és azok szabályaival (így például a hitelkamat rögtön a vásárlás napjától indult) és természetesen nem volt használható külföldön. Esetleges sikeres külföldi használatát deviza-bűncselekménynek minősítette a korabeli törvényi szabályozás (egészen az 1995-ös devizatörvényig). A Duna hitelkártyán nem volt kamatmentes költési időszak és nem volt kötelezően visszafizetendő minimumösszeg sem.
Hogy nézett ki?
Mivel a kártya fejlesztőinek kezét nem kötötték a nemzetközi szabályok, ezért a kártya grafikájának nem voltak ma már kötelező elemei (mint pl. nemzetközi logó és hologram), sőt a kártyagrafika – piaci szokások híján – az úttörő korszakra jellemző bankjegygrafika nyomait viselte magán.
A kor meghatározó kereskedői mind elfogadták a Duna hitelkártyát, így az akkoriban megszokott nagyobb bevásárlási üzletláncokban mindenhol lehetett vásárolni vele: az Áfészekben, az ÁFOR-nál (ma MOL), az Amforánál, az Ápisznál, az Aranypóknál, az Azúrnál, a Bútorkernél, a Centrumnál, a Csemege Kereskedelmi Vállalat boltjaiban, a Domusnál, a FER Ruházati Kereskedelmi Vállalatnál, a Főfotónál, a Keravillnál, az Ofotértnél, a Röltexnél, az S Modellnél, a Shellnél, a Skálánál és a Szivárványnál.
Az elfogadás során semmilyen elektronikus segítség nem állt a kereskedők rendelkezésére. E helyett a Duna hitelkártyák napi, postai úton kapott tiltólistáját böngészték át a kereskedők elfogadás előtt és kézi lehúzógépeken, úgynevezett imprintereken nyomták át a kártya adatait az önátírós bizonylatokra, hogy azok emberi tévesztés nélkül egyszerre vigyék rá a bizonylatra a bankkártya és az elfogadóhely adatait.
Mai szemmel ez is egy érdekes világ volt, melyről talán egy későbbi bejegyzésben olvashattok majd. A mai hitelkártyák közül legegyszerűbben a BankRáció.hu hitelkártya kalkulátorával választhattok egy testhez álló, korszerű darabot.
