Józan ésszel nehéz felfogni, hogy miközben hosszú idő óta 100 dollár közelében jegyzik az olaj árát, a nagy olajcégek folyamatosan panaszkodnak az iparági környezetre. Az olajpiaci trendekről kérdeztük Pletser Tamást, az Erste szakértőjét.
Egyre több adót termelnek az olajtársaságok
Nem véletlenül panaszkodnak a nagy nemzetközi olajtársaságok – mondta Pletser Tamás. A relatíve olcsón kitermelhető kőolajjal kecsegtető mezők, vagyis a jó területek elfogytak, illetve nemzeti társaságok kezébe kerültek. Azt is észre kell venni, hogy az olajár emelkedése egyúttal az adótartalom növekedésével is együtt járt. Amíg tehát a korábbi évtizedekben azt lehetett mondani, hogy az olajkitermelés haszna az olajtársaságoknál csapódott le, most egyre inkább az államok fölözik le azt. És már régen nem csupán az orosz vagy a venezuelai költségvetés olajfüggőségéről van szó. A fejlett országok is bejelentkeztek. Öt évvel ezelőtt Angliában is kétszeresére nőtt a royality.
A hatalmas olajbevételek ráadásul elfedik azt az iparági sajátosságot, hogy a nyereségként könyvelt milliárd dollárok mögött költség-milliárdok húzódnak. Magyarán elég gyatra az olajiparban a megtérülési ráta. Éppen ezért a cégeknek mindig újabb és újabb területeket kell keresniük. A stratégia természetesen társaságonként eltérő.
Olajmezőkre települnek a finomítók
A régióban körülnézve azt látjuk – folytatta -, hogy az osztrák OMV például egyre inkább a számára korábban ismeretlen tengeri kutatásokra fókuszál. Norvégiában invesztált ennek érdekében. Míg a Mol az ígéretes kurdisztáni régióban folytat intenzív kutatásokat. De általánosságban is mondható, hogy a társaságok a kutatás-kitermelés üzletágat futtatják, míg az alacsony finomítói marginok miatt a feldolgozás és a kereskedelem takarékra van állítva.
Túlpolitizált a régiónk
A régió olajipara erősen túlpolitizált, vagy ha úgy jobban tetszik, a politikai aspektus az üzletpolitika része lett. Ennek lehetünk most tanúi a Mol-INA vitában, de pár éve az OMV-Mol csata is ugyanezt példázta. Ez olyan extra kockázatot jelent, ami távol tartja a nagy nemzetközi társaságokat ettől a piactól, vagyis nincs reális közelségben felvásárlási sztori. De ezáltal a lehetséges növekedési pályák is limitáltak. Annál is inkább, mert a közel egy súlycsoportban lévő cégek egymást sem tudják felvásárolni.
Nem mindenütt tetszhalott a finomítás – tette hozzá. Az Egyesült Államokban, Oroszországban és Közel-Keleten szinte finomítói bummról beszélhetünk. Érdekes módon, amíg korábban a fogyasztók közelébe települtek a finomítók, mostanában az olajforrások mellett épülnek.
Olajkút az Eiffel torony helyén?
Nagy sztori most az iparágban, az olcsó palagáz, amely Amerikában már szinte forradalmasította a kitermelést. Európában ugyanakkor környezetvédelmi, iparági és piacszervezési akadályok tornyosulnak. Talán Ukrajnában vagy Lengyelországban lehet áttörés, ahol megfelelő készletek vannak, s egyúttal a politikai akarat is adott az orosz gázszállításoktól való egyoldalú függés feloldásának.
Vannak, persze, egészen érdekes helyzetek is – mondta. A nem konvencionális kőolaj legnagyobb európai lelőhelye például a párizsi medence, de aligha valószínű, hogy az Eiffel torony helyére olajfúrótornyokat telepítenének a franciák.
