Ha kevés a pénz, az valóban súlyos gond. Mint a friss hazai és nemzetközi statisztikák mutatják, Magyarországon – külföldi összehasonlításban is – tetemes a létminimum alatt élők száma és aránya. És, ami talán ennél is nagyobb gond, hosszú esztendők óta nem változik a tendencia. A tény, hogy majdnem három és félmillió magyar ember tekinthető szegénynek, ami nem jelentéktelen arány a tízmilliónál kevesebb lélekszámú országban.
A pénz háztartásokba kerülése sokba kerül
Az ő pénztelenségük társadalmi, gazdasági és szociális kérdés. Ám ugyanúgy nehezíti az ő életüket is a másik dolog, hogy a pénz eljutása a szegényesebb háztartásokba, bizony egyre többe kerül manapság. A modern világban a pénz mozgása egyre személytelenebbé válik. A kézből kézbe vándorló bankók világa leáldozó félben van, persze ez – jól ismerjük – könnyebbé, egyszerűbbé teszi az életünket.
És persze egyre drágábbá. A pénz mozgásának hovatovább minden mozzanatát meg kell fizetnünk. Ezzel nincs is baj, hiszen a munkáért, a teljesítményért piaci környezetben fizetni kell. Ám nem mindegy, hogy mennyit.
Alapismeretek közé tartozik, hogy a pénz csereeszköz, egyben elszámolási egység és fizetési eszköz. Ugyanakkor értékmegőrző tartalma, funkciója is van. Alkalmasnak kellene lennie a vagyon megtartására.
Nem jó a párnacihában tartani a pénzt
Ez a kérdés Magyarországon a társadalom azon rétegei számára, akik megtakarításra, felhalmozásra, azaz vagyon létrehozására képesek, ma napi aktualitás. Az első vulgáris kérdés, hol tartsák a pénzüket. Valójában a párnacihában lenne a legjobb hely, hiszen manapság befizetni a bankokba azt is jelentheti, hogy a hozzáférés esetén kevesebb pénzhez jutunk, mint, amennyit a pénzintézetben elhelyeztünk. Számlavezetési, tranzakciós díjak, készpénzfelvételi gigaköltségek, ilyen-olyan banki járandóságok.
A bankok azonban kikerülhetetlenek. Nem csak a lakosság számára. A munkavállalók bérei bankszámlára érkeznek, s stilárisan csúnya kifejezéssel élve, innen költődnek el. Másfelől, nagyobb összefüggésben nézve, a vállalatok milliárdjait sem lehet, értelemszerűen, a céges trezorokban tartani.
A következő probléma: a bankok soha, semmilyen körülmények között nem voltak, s nem is lesznek jóléti intézmények. Mindegy, hogy mit kommunikál akármelyik ország politikája, a bankok hozzá akarnak és hozzá is fognak jutni a maguk hasznához. Tetszik, nem tetszik, elhisszük-e vagy sem ez így működik, amióta világ a világ. A szociális érzékenység nem banki kategória, legfeljebb annyiból, amennyiben képes hozzájárulni a pénzintézeti haszonhoz. Ezért sincs értelme azon filozofálni, áthárítják-e a különadókat, az állami járandóságokat a bankok a lakosságra. Persze, hogy áthárítják. Ha nem így tennék, nem pénzintézetek, hanem szociális intézmények lennének.
Dilemma: mit kezdjünk a plusz pénzeinkkel?
Magyarországon a vagyont halmozni képes rétegek körében az a kérdés, mit kezdjenek a megszerzett pénzükkel. A vulgáris válasz egyszerű. Nem kellene elkölteni. Annál is inkább, mivel náluk nincsen szükség például újabb televízióra, hűtőszekrényre, ne adj’ isten modernebb autóra. Nyaralni már voltak az adott esztendőben, szabadságuk már amúgy sincsen több. Másként fogalmazva, ezeknek a pénzeknek a szempontjából nincsen fogyasztási kényszerük, kivonhatóak a forgalomból. Alkalmasak tehát egy olyan vagyon képzésére, amely egy későbbi időben felhasználható lehet. És, ami a lényeg, legalább olyan értékben, mint ami a megszerzésekor volt. Sőt, annak sem kellene elképzelhetetlennek lennie, hogy esetleg a felhasználás mentes időszakban valamelyest gyarapodjanak is.
A következő probléma a magyar háztartások pénzügyi tudatossága. Több olyan felmérés is van, amely azt igazolja, hogy a magyar háztartások jelentős része, hónap huszadikán nem tudja, mire használta el bevétele legalább húsz százalékát. A szintén közhelyszerű tanulság az, hogy pénzügyi tudatosság nélkül egyik háztartás sem számíthat értékmegőrzésre, pláne vagyongyarapodásra.
Gond ugyancsak a gazdaságpolitikai környezet. Ma olyan trend érvényesül Magyarországon, hogy a társadalompolitikai célokat a gazdasági szereplőkkel, azon belül is az erősekkel kell megfizettetni. Ez azonban hosszabb távon nem felelhet meg a profitra orientált tőkeérdekeknek. Magyarország – e sorok írója szerint – egy ideje e határokat feszegeti. Mindazonáltal a vagyonuk gyarapítását óhajtó háztartásoknak e tendenciával még jó ideig számolniuk kell.
A legégetőbb kérdés persze az, mit lehetne tenni ebben a helyzetben azoknak, akiknek plusz pénzeik vannak. Van erre is válasz.
Mindenekelőtt, a magyarországi helyzetet tekintvén, nem valószínű, hogy a párnacihában kellene tartani a pénzt. A legfontosabb, hogy bizalmat kellene teremteni saját gondolkozásunkban. Elhinni, hogy szűkebb pátriánkban is vannak olyan pénzintézetek, akik azt gondolják, úgy kell együttműködniük ügyfeleikkel, hogy az kölcsönösen hasznos, jövedelmező legyen. Bizonyosan vannak ilyen lehetőségek. Most is! Ehhez azonban a háztartások pénzügyi tudatosságára van szükség.
Itthon maradni, vagy külföldre menni, ez itt a kérdés?
Hosszú távú, de nem mellékes olyan társadalmi mozgások ösztönzése, amelyek azt támogatják, hogy csökkenjen a pénz mozgásának a költsége. Mindez együtt járhat politikailag ösztönzött megtakarítási formák megvalósításával.
A pénzek, a megtakarítások itthon tartása nyilvánvaló gazdaságpolitikai érdek. Egy nyitott világban azonban egyáltalán nem egyszerű. Az internet korszakában öt percig tart az, hogy befektessük pénzünket nemzetközi kereskedési rendszerek segítségével. Vásárolhatunk, akár befektetési összegünket áttételesen gyarapítva, aranyat, kőolajat, kávét, autógyári részvényt és számos más értéket. Nyerhetünk is, de bukhatunk is óriásit. Ez a lehetőség ma minden magyar állampolgár számára – bárkinek is teszik, vagy nem tetszik – a rendelkezésre áll.
Aki befektet, az kockáztat. Mit érdemes és mit nem arról cikkünk következő részében ismertetjük véleményünket.
