Kezembe került minap egy tavalyi horvát újság – a krki Hullám magazin. Épp egy éve búcsúztatták a lap hasábjain Vladimir Bobinac, nyugalmazott gimnáziumi tanárt. Nem voltam diákja, mégis megrendített a halálhíre. Évtizeddel korábban az egyik szomszédos kis szigeten, a beszédes nevű Goli Otokon találkoztunk.
Börtönsziget
A „csupasz szigeten”, melynek kopár sziklái között addig csak birkákat legeltettek, 1949-ben alapították a hírhedt adriai Gulágot, a mai börtönturisták kihagyhatatlan zarándokhelyét. Májusban utaztunk az egykori lágerbe. Nem véletlenül. A nyári perzselő nap, még étellel és itallal jól felszerelt kirándulóként is alig viselhető. A téli időszakban pedig a fáradhatatlan bórától szenved a sziget.
Egy napig jártuk az egykori politikai foglyok stációit Bobinac tanár úrral, akit egyetemistaként ítéltek Golira. Megmutatta a kihajózás helyét, az első kezdetleges szállások nyomait és a későbbi állandó barakkokat, majd a kőbányát, meg az utóbb felépült műhelyeket. Mert a börtönt az ötvenes években a kényszermunkára ítélt politikai foglyok építették „maguknak” és az utánuk érkező köztörvényeseknek. Máig olvasható a hírhedt felirat, amit talán úgy fordíthatnánk, hogy „Mi építjük a szigetet – a sziget meg épít minket”.
Nem elvágólagos az időbeli határvonal az elítéltek két csoportja között, mert az 1971-es Horvát Tavasz után, újabb hosszú évekre, politikai foglyok népesítették be a börtönszigetet. Az adriai klíma viszonylag jó állapotban megőrizte az építményeket, még a mozit is megtaláltuk, ahol valamiért, talán a hatalom szeszélye folytán, a Flashdance című amerikai film lehetett az utolsó premier.
Bobinacot akkor zártam a szívembe, amikor a túra végén, már túl a sült halon és a pohár sörön, felolvasta az egyetlen levelet, amit börtönévei alatt az édesanyjától kapott. Azóta nekem május az egykori politikai foglyok hónapja.
Szelek szárnyán
Szeretem az off-szezont az Adrián. Bár a világért sem hagynám ki a nyarat, de a többi évszaknak is megvan a maga bája. A kísérletezést talán a legjobb ősszel kezdeni. Amikor még frissek a nyári élmények, de már meglegyint minket a téli melankólia.
Ha szeptember, akkor Murter, s ha Murter, akkor Latinsko Idro, vagyis a hagyományos Latin Vitorlás Regatta. Nem verseny, inkább baráti találkozó és bátor nekirugaszkodás a Szent Mihály napjához legközelebb eső hétvégén.
Ilyenkor előkerülnek a fürge kis gajeta falkušák, ezek a 8-12 méter hosszú, fából épített, jellegzetesen horvát vitorlások, hogy jó szélben 10-11 óra alatt legyűrjék az 57 mérföldes távot. Tegyük hozzá, a Vis szigetén lévő Komiža kikötőjébe befutó hagyományőrző hajósok első dolga, hogy hálát adjanak Szent Mihálynak, amiért megóvta lélekvesztőjüket a tenger úton.
Az október az utolsó jó hónap az Adrián. Sőt, néha a legjobb. A hőség, ami még szeptemberben is meglepheti az embert, már a múlté, akár a tünékeny nyári divat. De a napsütés még a régi, s a tenger indigókékje is összetéveszthetetlen. Ez a néhány hét már csak a vitorlázóké. Ilyenkor a jobbára kikötőben veszteglő hobbihajók is biztosan kifutnak még egy utolsó körre, míg az örökké tengeren csavargó lakóbárkák ekkor búcsúznak az egyre hűvösebb víztől. Ráadásul, az október a halászoknak is kedvelt hónapja. Különösen szépek ezért a korán leszálló esték, amikor a tenger elcsendesedik, s a vízen kigyúlnak az átlagosnál jobban felszerelt halászbárkák gyér fényei. Fél szemünk azért a radar képernyőjén legyen, mert egy magára valamit adó halász nem világít feleslegesen. Csak akkor villant a zseplámpával, ha valami ügyetlen strandbader túl közel navigálja a bérelt hajóját.
Narancsszüret a Neretva deltában
Jó a kedvünk, ha a november már a Neretva folyó deltájában talál minket. A hegyről ereszkedve, megkapó a szövevényes vízi utak között fekvő, csak csónakokkal megközelíthető ültetvények látványa. A narancsszüret hónapja ez, s nem érdemes késve érkezni, mert aki lemarad a friss gyümölcsről, utóbb csak a lekvárnak valót veheti zsákszámra az út menti árusoktól. Igaz, amire a helyiek legyintenek, azt nálunk még bátran eladhatnák a boltokban. A kontinentális ember úgy sem érzi az árnyalatnyi különbségeket az éretlen, az érett és túlérett déli gyümölcsök között.
És ha már itt járunk, ki ne hagyjuk Neumban – ez Bosznia-Hercegovina tengeri kijárata – a Karakát. Bárkit kérdeztem a környékbeli horvát barátaim, ismerőseim közül, hogy melyik a legjobb vendéglő, egyöntetű volt a válasz. A konobar az egykori Monarchia mindentudó pincéreit idézi, fizetni bármilyen pénznemben lehet. Az árak nem vészesek. Ehhez társul még a pazar kilátás és nem utolsó sorban a haltenyészet és a kagylótelep. Szóval, nem jégről veszik a cuccot.
D, mint Dubrovnik
December egyértelműen Dubrovniké, s nem csak az alliteráció miatt. Ebben a városban nincs holtszezon, s a karácsonyi fények tényleg csodálatosak. A strandolásról kénytelenek vagyunk lemondani, bár az újévi fürdőzés kifejezetten kellemes mulatság.
Ám végre kedvünkre bebarangolhatjuk a várost, bátran nekilódulhatunk a történelmi városfalon végigvezető körútnak, s napszúrás nélkül élvezhetjük a tengeri kilátást. Az estékről már nem is szólva, hiszen az óváros ilyenkor non-stop utcabálok színtere. Hála a sűrű buszjáratoknak, nem kell éjnek évadján spiccesen hazabotorkálni, vagy a társaság valamely tagját „önkéntes sofőrnek” kijelölni. Azért Dubrovnik „veszélyes” hely, legalábbis a pénztárcánkra nézve. Az óváros felkapottabb helyein aranyárban, vagy mondjuk, párizsi árszínvonalon mérik a bort. Itt jobb tipp a sör, még elviselhető árréssel.
Jobban járunk, ha a nyugdíjas amerikaiak, a kikerülhetetlen japánok és az újabban mindenütt feltűnő, szelfibotos kínai turisták helyett, a világ minden tájáról idesereglő fiatalokat követjük. Mert a város teli van attraktív és megfizethető árú szórakozóhellyel. Lányomék imádtak az Art Cafe régi fürdőkádjaiban üldögélni, meg az öreg mosógépdobokra könyökölni. Mindezt egy fodrász búra tövében.
A megrögzött kávésoknak ellenben nem árt kicsit nézelődni, esetleg hallgatózni. Bár elismerem, „nem szép dolog”, ám annál hasznosabb. Félreeső utcákban, pláne, ha odabent hangosan kártyáznak, nagyobb baj már nem érhet minket. Mert biztosak lehetünk abban, hogy negyedáron (!) kapjuk a napi betevő koffeint. A pultnál álldigálók meghökkent pillantásaival mit se törődjünk. A beszélgetés moraja csak arra a kis időre fog megszakadni, amíg akcentusunk alapján nyugtázzák, hogy ezzel a tájszólással még adóellenőrnek se vennének fel minket. Nyugi, a csapos imádja a magunkfajtát. Végre valaki dupla kávét iszik. Esetleg triplát.
Mindennap karnevál
Januári túra csak haladóknak ajánlott. Azért korántsem olyan vészes, amilyennek látszik. A horvát autópályák a nálunk megszokottnál jóval felszereltebbek. Amint átlépjük a határt, már folyamatosan tájékoztatnak minket a feliratok az útviszonyokról és a hőmérsékletről. Ezért éjszaka is bátran elindulhatunk. Abban azért ne bízzunk, hogy a zadari időjárási választóvonaltól délebbre majd nem lesz hó. Mert a sztráda Dalmáciában is a hegyek között halad, s a hegyvidéken még Makarska magasságában is zimankós a tél. Ellenben téli gumink, Délen, valószínűleg csak nekünk lesz. Sosem felejtem, amikor egy öreg Skodával, jeges téli éjszakán, megfontolt 80-as tempóban is sorra előztem a derék dalmátok jobb sorsra érdemes, mediterrán autóit.
Szállásfoglalással ebben az évszakban már nem érdemes bíbelődni. A téli utazónak végtelen respektje van a tengerparton. Éjszaka is nyugodtan becsöngethetünk egy dalmát apartmanba, szemrebbenés nélkül állítják fűtésre a nyár óta beporosodott klímát, előkotornak fejenként három pokrócot, s az üveg rakija is bizton az asztalra kerül. Más kérdés, hogy aludni nem nagyon lehet, mert gyakran hajnalig kell beszélgetni a társaságra kiéhezett házigazdával.
Februárban a Rijekai Karnevál a sztár. A magyaroknak oly kedves város, az egykori Fiume, ilyenkor a legszebb álarcát mutatja. A különlegességre vágyóknak, vagy akik bátortalanságból, esetleg csak szoros kivételképpen, mégis kihagyták a februárt, érdemes lecsorogniuk Senjbe.
Az uszkok kalózok ősi fészke nem dicsekedhet enyhe éghajlattal. Ugye a várost évszázadokon át segítő erős tengeráramlás, ami komoly veszélyt jelentett a történelmi hajókra, máig megkeseríti a nyaralók dolgát. Egyszerűen nem lehet annyira meleg a nyár, hogy Senjnél langyos legyen a tenger. Esetleg napozhatnánk is, ha nem lenne ott egy kellemetlen völgyhasadék, ami a bóra melegágya. Átkozottul szeles ez a város. Hagytunk már lerepült szemüveget a Nehaj vár tövében. Hogy mégis mi szeretni való van ezen a helyen? Nos, az emberek rendkívül barátságosak. És náluk, az év minden napján karnevál van valamelyik vendéglátó egységben.
Tavasszal vár a révkapitány
Márciusban kedvencem a Rijekától induló tengerparti út, a Magistrale. Több száz kilométeren át autózhatunk Délre. Balra a hegyek magasodnak, jobbra az Adria kéklik, amíg csak a szem ellát. Kötelező kellék a napszemüveg, no és a ballonkabát sem árt, mert ilyentájt már csak szabadtéren szokás kávézni. Bódító a virágillat, mámorító a napsütés. Mégis, valahogy csöndes ez hónap. A karneválozók már elmentek, az előszezoni turisták még nem keltek át a hegyeken. Kitűnő tehát az alkalom, hogy kicsit belekóstoljunk a horvát mindennapokba. És felfedezzük a helyiek által látogatott konobákat, melyek sajátos átmenetet képeznek a kocsma és a kisvendéglő között.
Áprilisban már beindul a turisztikai kisüzem. Isztrián a teniszezők és a kerékpárosok tolják a maguk szezonját, míg Mali Lošinj szigetén a Čikat öböl vizét a szörfösök uralják.
A zadari révkapitányság előtt frissen vizsgázott kapitányokkal, bocs, kapetánokkal, találkozhatunk. Jellemzően ez a vizsgák hónapja. A horvát vizeken ugyanis egy evezős csónakot sem vihetünk ki az öbölből, ha nincs hajóvezetői vizsgánk, ami lényegében egy tengeri „KRESZ-tanfolyam” anyagát öleli fel. Igaz, ezzel a papírral, akár motorost vagy vitorlást is bérelhetünk.
Pár éve egy nyugdíjas tengerészkapitány barátom, Luka is ezzel az életfogytig szóló jogosítvánnyal hajózott, amikor leállt az öreg bárka dízelmotorja. Bizakodva vettük elő a segédmotort, de valami miatt, éppen akkor, az sem indult. Jobb híján evezőt ragadtunk. Mediterrán módra, vagyis villa helyett kötélhurokba csúsztattuk a lapátot, s állva toltuk a hajót. Mit mondjak, feledhetetlen délután volt.
Leugorhatunk iszapért
Amikor tavaly júniusban a krki újságot vásároltam, akkor sem nyaralni mentünk a szó hagyományos értelmében. Mondhatni, csak leugrottunk iszapért. A festői Vrbnikben szálltunk. Azért épp ott, mert ez a bóra sújtotta város szőlősgazdáiról híres. Nem meglepő, hogy minden házban van borospince, ezért nem kell sokat törődni a borkóstolás utáni logisztikával. Az ember csak felballag a lépcsőn, s elégedetten aludni tér.
Említést érdemmel még a mediterrán világ egyetlen árnyékba borult strandja. A vrbniki kikötő végén kell bebújni egy sziklabarlangba, melynek másik vége a kavicsos plázsra nyílik. Amit három oldalról 30-40 méterre magasodó sziklafalak ölelnek. 40 fokos kánikulában tényleg tuti tipp, egyébként a „napellenzők” mozgalmának paradicsoma.
Az iszapra visszatérve, innen pár kilométerre fekszik Čižići. A sólepárló munkások egykori szálláshelye ma a Meline strandról híres. Ne lepődjünk meg, ha boldog dagonyázókkal találkozunk. A sűrű gyógyiszapért élelmes masszőrök még Bécsből, Budapestről is ide zarándokolnak. A látvány egészen elborzasztó, de az iszap maga a csoda.
Legyen most elég ennyi az off-szezonról. Elvégre nyakunkon a nyár. És ugyan hová indulnánk, ha nem a legközelebbi tengerpartra…
