Ma, késő este, miközben papírokat rendezgettem, egy boríték mélyéről a kezembe került egy fénykép. Valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Csak néztem a fotót, és csordultig telt a szívem. 1948, ennyi van a fényképre írva, és a Nagymamám neve. Annyi idős volt, mint én most. Átélte a világháború borzalmait, az 1956-os szabadságharcot, gyerekeket és unokákat nevelt fel. Ebben talán nincs is semmi szokatlan, számomra viszont mégis különleges. A “fűzfői mama” egy példakép. Megtanított arra, hogy sírni és gyengének lenni nem szégyen, de sokszor “össze kell szorítani a fogunkat és kibírni”. Gyakran hangsúlyozta, hogy nem kell tökéletesnek lenni, de minden helyzetből és minden napból ki kell hozni a legjobbat. Nem számít, ha nem úgy sikerül egy dolgozat vagy vizsga, ahogy vártuk, a lényeg, hogy “tegyünk meg minden tőlünk telhetőt”.

Karácsonyra mindig “egy kis csekélységet” kaptunk – legalábbis Ő így mondta. Megértette velem, hogy “több nap, mint kolbász”, és újabban gyakran észreveszem a mozdulataimban, gesztusaimban az Ő mozdulatait, az Ő gesztusait. Nála semmi nem veszett kárba: a használaton kívüli Barbie baba sorsa is biztosítva volt: babkaró lett a veteményeskertben. A mama mindig azt mondta, hogy nincs lehetetlen, és nem kell félni még a betörőktől sem, hiszen “mi vagyunk itthon”. Ő még attól a borjúnagyságú kutyától sem ijedt meg, amelyik bejött a kertünkbe, és még a papa is eliszkolt előle. A mama erős volt, erősebb mint bárki más. Megmutatta, hogy a gyógyszeres üveget azon a meleg, nyári napon is le lehet csavarni, amikor nincs, aki lecsavarja, még ha nagyon nehéz is. Ő volt, aki minden este megkérdezte, mi volt az iskolában, és aki minden este azt mondta: “Napocskám, ülj ide egy kicsit, megnyomkodom a hátadat.”

A mama mind az öt unokájának ültetett egy-egy almafát, és nagyon sírt, amikor a vadak bejöttek a kertbe, és kidöntötték őket. Öntudatos, határozott, okos, melegszívű, gyönyörű Nő, Édesanya és Nagymama. Nem “volt”, hiszen még mindig az, még mindig velünk van, ha nem is látjuk már. A hangja most is itt cseng a fülemben: “Napocskám, mindent csak nyugodtan, szépen, ahogy csillag megy az égen…”

( a fotó illusztráció)