A magyar történelem legjelentősebb sorstragédiái között tartják számon a mohácsi csatavesztést. És valóban: az 1526. augusztus 29-én elveszített döntő ütközet következményeképpen szakadt később 3 részre az ország, és nyögte a török hódoltságot 150 évig az ország. A legismertebb tények, hogy nagy vereséget szenvedett a magyar sereg a török túlerőtől; meghalt II. Lajos magyar király is a csatában; innentől számítjuk sokszor a török uralom kezdetét; és hogy Szapolyai János elkésett a mohácsi csatából. Utóbbi egyébként nem egy bizonyított/bizonyítható tény. Annyit tudunk, hogy az ország legnagyobb sereggel (és hatalommal) bíró főura nem volt ott a döntő pillanatban. Egyesek szerint a késői seregösszehívás miatt nem is érkezhetett volna meg, népszerű teória viszont, hogy Szapolyai direkt nem vett részt az ütközetben; számított rá, hogy Lajos király elveszíti azt, és aztán az övé lehet a trón. Egyébként ez hellyel közzel így is történt, a csata után nem sokkal ő lett (az egyik) királya az országnak. A hosszútávú következmények azonban ismertek és közel  sem pozitívak.  

Mindenesetre ha így volt, ha nem, levonhatunk néhány tanulságot. Valahol ugyanis a mindennapi életünkben is bekövetkezik néha mohácsi csata: van, amikor egy közösségnek az egyetlen lehetősége, hogy senki se késsen a csatából, és mindannyian dolgozzanak, vagy akár küzdjenek a közösségért. Lehet ezt értelmezni egy család, egy szervezet, egy vállalat szintjén is. De lehet, hogy általános iskolában kellett nagyon összetartania egy osztálynak, hogy eredményt érhessen el. Persze egyéni nyereségeket el lehet érni, ha félrenézünk, amikor szükség lenne ránk -bár királlyá talán nem választanak-hosszútávon aligha jár vele jól bármely tagja is egy közösségnek. És az sem biztos, hogy ha mindenki ott van, akkor megnyerhető a csata, de a lelkiismeretünk tiszta maradhat. Érdemes lehet tehát az összetartás irányába menni; nehogy a mondás ellenére mégis több vesszen Mohácsnál bármilyen személyes ügyben.