Van az a szint, ami már ebből sem jó.

A világ egyáltalán nem fekete-fehér, ezt legkésőbb tizenéves korának elején mindenki megtanulja, akár szülői tanítás, akár gyakorlati tapasztalat révén. Leginkább szürke dolgokba futhatunk bele, egy vitában mindkét fél mellett lehet érvelni bőven, és a szélsőségeknek általában nincs igazuk. Néhány alapvető emberi tulajdonság, erkölcsi alaptétel azonban adott, amelyeket nem tanácsos átlépni a tisztességes élet reményében. Ilyen a jó szándék, a bocsánatkérés elfogadása, másoknak való károkozás tilalma. És ilyen az őszinteség is; sokszor felmerül, hogy ez a leghatásosabb mód akár egy párkapcsolat megjavításáról, akár egy szülő-gyermek viszonyról, akár üzletről van szó.

Az őszinteség kétségtelenül és vitathatatlanul az egyik legfontosabb emberi érték, amivel sok felesleges konfliktust elkerülhetünk, illetve minden bizonnyal nyugodtabban is aludhatunk. Az őszinteség azonban egy eszköz, amivel visszaélni éppúgy lehet, mint az alapvetően jó célokat szolgálni tudó hatalommal, vagy a tudástőkével.

Az üzletben sem mindegy, meddig megyünk el az őszinteségre hivatkozva (www.shutterstock.com)

Az őszinteség mindenek felettiségére hivatkozva ugyanis jelentős mértékű kárt okozhatunk mások lelkében, ha e mögé bántjuk meg őket. Különösen a felső tagozatos, gimnáziumi körben divatos az elv alkalmazása, de a minden életszakaszban igen gyakori. Ha például valakit csúnyának tartunk, és ez az őszinte meggyőződésünk, nem szerencsés, ha ezt a fejéhez is vágjuk, majd széttárjuk a kezünket, hogy mi bizony csak őszinték voltunk.

Ha belegondolunk, még a politikai közbeszédben is gyakran előkerül a probléma, jogi értelemben. Szidhatunk-e valakit korlátlanul a véleményszabadságra (a vélemény ŐSZINTE kinyilvánítására) hivatkozva, vagy a jó hírnévhez való jog az erősebb? Olyan kérdések ezek, amelyeket sem a jogtudomány, sem az erkölcs nem feltétlenül tud maradéktalanul eldönteni. Addig is, érdemes, ha a lelkiismeretünkre hallgatva élünk csak az őszinteség eszközével is.