A havilap – nyílván komoly összegért – országos hangsúlyt ad a márkás ruházati-, kellék-, és kozmetikai boltok 20 százalékos leárazásainak, amelyre igencsak rámozdulnak a 18-35 közötti lányok, asszonyok. Vajon minek köszönhető ez az előrehozott őrület?

Kedvezmény! Kedvezmény?

Igen, a lapban – és azonosan más lapokban – mellékelt kuponok általában 20 százalékos kedvezményre jogosítanak a három napban. Azt kell gondolnom, hogy sokan azt hiszik, hogy valamilyen lényeges kedvezményt kapnak, mint utolsó lehetőséget karácsony előtt, márkás cikkek beszerzésére.

A vevők nemigen tudják, hogy majdnem minden lényeges márka a Távol- Keleten gyártat, vagy saját üzemben, vagy bérmunkában. Mivel a ruhaipar élőmunka-igényes ágazat, nyilván olcsóbb az előállítás a háromdolláros órabért fizető Kínában, mint egy milanói üzemben. Van azonban még lejjebb is. Vietnámban, Kambodzsában és Laoszban az előbbi órabér feléért is előállítják a ruhát.

Üzletközpontjainkban általában a közepes márkákat találjuk. Ezeket is gondosan felépítik, vonzónak gondolt design-juk mellett alapvető feltételük, hogy elég drága legyen ahhoz, hogy akárki ne hordhassa. Másképpen: az itt vásárló biztos lehet abban, hogy a márkája jó hírű, de nem különleges, mások is megengedhetik maguknak, de alapvetően a középosztály hordja, nem tömeges viseletként. Ráadásul hozzánk nemigen jutnak el ezek hamisítványai, amelyek a márka nagy ellenségei, mert lehetővé teszi, hogy az áhított márkát gyakorlatilag bárki megvehesse, ami a tekintélyt teljesen aláássa. A Távol Kelet bármely nagyobb városában találkozhatunk a tömeges hamisításokkal, Szingapúrban kevesebbel, Bangkokkban az éjszakai piacokon, Kínában mindenütt.

Elérhető. Megéri?

Az igazi nagy márkák szemével ez az alkalom természetesen gyerekségnek tűnik. Ők a valóban megfizethetetlenek a középosztály részére az egymilliót közelítő táskaárral (Prada). Mutatóba az Andrássy úton találhatunk belőlük néhányat, várnak a jobb napokra.

A közepes márka is nehezen elérhető a magyar középosztálybeli nőnek, de mindent elkövet, hogy hozzájusson egy–egy darabhoz, bizonyítva – saját maga számára is – egy bizonyos kiemelt középosztálybeli státuszt. „Igen nincs valódi Gucci órám, mert az félmillió, de van egy Zara ruhám, amit megnézhetnek rajtam”- száll a gondolat, amit tett követ, és a havi fizetésének 15 százalékát máris befizeti a pénztárba.

A csalogató az, hogy állítólag 20 százalékkal olcsóbb minden. Ennek csak két hátulütője van. Lehet, hogy csütörtökön csak rányomtak egy magasabb árat, és abból adtak engedményt vagy az igazi csúcsdarabokat visszatették a raktárba, a későbbi, nem engedményes időkre. A termék önköltsége nagyjából a fizetett ár egytizede – vagy kevesebb, a design és a külsőségek többe kerülnek, mint maga a gyártás. Van helye tehát az engedménynek.

Sétálgatva azonban másra is felfigyelhet a közgazdász. Egyes boltok szintén adják az árengedményt, de nincs kitéve a Glamur napok reklámja. Ők ezek szerint felülnek a hullámokra, de még a havilapnak fizetendő reklámköltségeket – kuponnyomtatás árát is megspórolják.

Estére az elfáradt testek a gyorsbüfék vásárlói. Itt is vannak kuponos résztvevők, náluk nagyobb a sor, és az általános árakból engednek, míg mások csak élvezik a megnövekedett vendégszámot.

Vessünk számot!

A ruházati kupon megéri az eladónak, mert olyan engedményt ad, amely bevételt pár nap alatt sohasem tudna generálni.

Látszólag megéri a vevőnek, mert azt hiszi, hogy valós engedményt kap, pedig kiárusításkor még nagyobb engedményt is el tudna csípni. A vevő abban hitben él, hogy az adott közepes márka viselésével kiemelkedik a szürke hétköznapok átlagából.

Megéri a havilapnak, mert éves akciójával ki tudott emelkedni a női lapok csiricsáré tömegéből és országos ismertségre tudott szert tenni.

A részt nem vevők részére marad a kínai piac és az Ázsia Center.