Nem divat nálunk az öngondoskodás. Máig jobban bízunk „állam bácsiban”, mint a piac láthatatlan kezében. Ha máshonnan nem, hát onnan is tudhatnánk ezt, amilyen könnyen lemondott két éve a magyar társadalom a magánnyugdíj megtakarításairól. Lehet, persze, a kormányzati zsarolásra és az eltérített járadékokra hivatkozni, de valójában nem éreztük igazán magunkénak a nyugdíjvagyonunkat, s az sem éri el a közvélemény ingerküszöbét, hogy a visszaszedett eszközök jó részét azóta már felfalta a feneketlen költségvetés. Ennek egyszerűen nincs hírértéke. Minket jószerével csak az érdekel, hogy megmaradjon az állami ígérvényünk az öregkori járadékra.

Vannak azért, akik szembemennek a hazai trenddel, s hajlamot éreznek magukban az öngondoskodásra. A közel 100 ezernyi magánnyugdíjas a megszűnő pénztárakból vándoroltatja tovább megtakarításait a még működő kasszákba. Szerencsésebbek az önkéntes nyugdíjpénztári és az egészségpénztári tagok, ám tömeges áttörésről ezen a piacon sem beszélhetünk. Talán az életbiztosítással egybekötött megtakarítást értjük a legjobban, hiszen ezt még a nagymamának is el lehet magyarázni. De a legfeltűnőbb mégis a magas hozamot ígérő lakossági állampapírok mindent elsöprő sikere. Elvégre „állami”, s most az sem érdekel senkit, hogy miből fizeti majd az extra hozamot két-három parlamenti ciklus múlva a majdani kormánytöbbség.

A hazai kisbefektetők sincsenek irigylésre méltó helyzetben, hiába tudatosak, edukáltak, mert a magánkasszák lemorzsolódásával pótolhatatlan forgalom esett ki a pesti parkett intézményi oldalán. A kicsik a világ összes tőzsdéjén zsákmánynak számítanak, de a BÉT-én, úgymond, még a fű sem kövér. Más szóval,  az a kisbefektető, aki forintban akarja befektetni a pénzét, nagyon szűkös lehetőségekkel szembesül. A részvénypiacon majd hogy nem arra szűkül a horizont: kinél van OTP? Miután Londonból nézve ez az egyetlen magyar papír „látszik”, állandó likviditásra csak az OTP piacán lehet számítani.

A külföldi piacokra való kilépés ugyan megoldást kínálhat, ám hiába elérhetőek ma már a távoli parkettek, ez nem igazán olcsó megoldás a relatíve kis tőkét mozgató játékosoknak. Az információs korlátokról, vagyis a Pesten megszokott jólértesültség hiányáról már nem is szólva.

Maradnak az alapok, melyek révén úgy szélesíthetjük az elérhető befektetési célpontok körét, hogy nem nekünk kell megfizetni minden egyes részpiacon az első belépéskor szükségképpen elvesztegetendő tanulópénzt. Ráadásul, az életképesebb alapkezelők már felébredtek a korábbi tetszhalott állapotukból, s elszakadtak a kis haszonnal forgatható kötvények nyugodt világától.

Mondhatni, ma már nem feltétlen igaz, hogy az alapkezelő az az ember, aki mindig jól alszik, akkor is, amikor a kisbefektetők álmatlanul forgolódnak. Mióta teret nyertek az abszolút hozamra hajtó alapok, a kisbefektető legalább afelől nyugodt lehet, hogy a portfóliókezelők megdolgoznak a pénzükért.