Beszédében Lagarde azt a kérdést helyezte előtérbe, hogy elérhető-e egy értékalapú, „inkluzív” kapitalizmus, amely nem csupán kevesek rendkívüli meggazdagodását szolgálja, hanem széles körben érezteti előnyeit. Lagarde az „inkluzív” kapitalizmus vízióját azzal a tapasztalattal állította szembe, mely szerint a kapitalizmus – és elsődlegesen a pénzügyi szektor – elsősorban a rövidtávú kockázatvállalásra és profitszerzésre koncentrál, miközben egyre inkább eltávolodik a valós társadalmi értékektől és érdekektől. Ez utóbbi attitűd pedig szervesen összefügg a magas munkanélküliséggel, a növekvő szociális feszültségekkel, valamint a politikából való egyre nagyobb kiábrándultsággal.

Miként lehet helyreállítani a bizalmat?

Lagarde hangsúlyozta, hogy a bizalom az, ami összetartja a rendszert. A bizalom a vezetőkben, az intézményekben, valamint magában a piacgazdaságban. Az egyre csökkenő bizalomra utalva jelezte, hogy az Edelman Bizalmi Barométer (Edelman Trust Barometer) legfrissebb felmérése szerint a megkérdezettek közül csupán minden ötödik ember vélte úgy, hogy a kormányok és az üzleti élet vezetői az igazat mondják egy-egy fontos ügyben.

A legfontosabb kérdés tehát az, miként lehet helyreállítani és fenntartani a bizalmat, amely Lagarde szerint a modern gazdaság egyik alapköve. Az IMF vezérének válasza az, hogy olyan gazdasági növekedésre van szükség, amely széles körben érezhető a társadalmakban.

Szó sincs a lehetőségek egyenlőségéről

Bár sokan amellett érvelnek, hogy a kapitalizmusban az elsődleges a lehetőségek egyenlősége, Lagarde kiemelte, hogy a gazdasági és szociális egyenlőtlenségektől erősen terhelt régiókban szó sincs a lehetőségek egyenlőségéről. A minőségi oktatáshoz és egészségügyhöz való hozzáférés ugyanis a legkevésbé sem egyenlően oszlik meg ezen társadalmakban, és sokan még a legalapvetőbb szolgáltatásokhoz sem férnek hozzá.

Mindeközben 1980 óta a leggazdagabb 1 százalék az IMF által vizsgált országok többségében növelte részesedését a jövedelemforrásokból. Az Egyesült Államokban ebben az időszakban a felső 1 százalék több mint duplájára növelte a bevételét. A világ legtehetősebb 85 embere pedig nagyobb vagyon felett rendelkezik, mint a Föld lakosságának szegényebb fele, ami 3,5 milliárd embert tesz ki.

Vannak lehetőségek a változtatásra

Lagarde kifejtette, hogy a fejlett gazdaságokban többek között a fiskális politikában rejlenek azok a lehetőségek, amelyek hatékonyan vissza tudják fogni az egyenlőtlenséget. Az IMF kutatásai szerint a transzferek és a jövedelemadók hatékonyan vissza tudják szorítani az egyenlőtlenséget. Lagarde beszédében kiállt amellett, hogy az ésszerű progresszív adózás, a jól kidolgozott vagyonadó, illetve az oktatáshoz, valamint az egészségügyhöz való szélesebb körű hozzáférés, továbbá a hatékony munkaerőpiaci programok jelentős előrelépéseket érhetnek el.

A probléma azonban abban rejlik, hogy a kormányok nagyon gyakran beáldozzák a fiskális fegyelmet a politikai csatározások közepette – jelezte Lagarde. A beszédből tehát az olvasható ki, hogy az IMF egy olyan utat látna szívesen, amely a fegyelmezett fiskális politikai kondíciók között teremti meg a lehetőséget egy olyan („inkluzív”) növekedési pályának, amely biztosítja a lehetőségekhez való egyenlő hozzáférést.

A pénzügyi rendszer lassú reformja

Lagarde kiemelte, hogy az egyenlőtlenség mellett a másik legfontosabb tényező a pénzügyi szektor reformja. A vezérigazgató felhívta a figyelmet arra, hogy a válság után erősen megroppant a bizalom a pénzügyi rendszerben, és továbbra sem sikerült megoldani azt a problémát, hogy egyes bankok annyira nagyok, hogy tulajdonképpen szabadon mehetnek bele a legnagyobb kockázatokba is, hiszen jól tudják, a kormányoknak – már csak méretük miatt – szükségszerűen meg kell menteni őket, mégpedig az adófizetők pénzéből.

A megtört bizalmat állíthatnák helyre azok reformintézkedések, amelyek bár elkezdődtek, csupán igen lassan haladnak. Annak ellenére, hogy a bankok ma nagyobb tőketartalékkal rendelkeznek, mint a válság előtt, amely biztonságosabbá teszi a tevékenységüket, egyebek mellett a szektor irányából érkező nyomás komolyan megnehezíti a reformok előrehaladását.

Még mindig túl nagy kockázatot jelentenek az óriásbankok

Az IMF vezetője kiemelt feladatként kezelte a bajba került óriásbankok felszámolásának kérdését, amelyre szerinte határokon átívelő egyezségre van szükség. Erre azért is volna szükség, hogy egyes nemzetállamok ne helyezhessék a saját érdekeiket a globális célok elérése elé.

Lagarde hangsúlyozta, hogy az előrelépések ellenére az óriásbankok még mindig komoly kockázatokat jelentenek, amit az is jelez, hogy a nekik juttatott implicit támogatások mértéke még mindig hatalmas, az USA-ban 70 milliárd, míg az eurózónában 300 milliárd dollár.

Változó kultúra

A beszéd egyik legfontosabb eleme kétségkívül az volt, hogy alapvető változásokra van szükség a pénzügyi kultúrában. A szabályozások mellett ugyanis az kell, hogy egy olyan rendszer épüljön ki, amelyben a pénzügyi szektor a társadalmat szolgálja. Ehhez pedig elengedhetetlen egy újragondolt etikai dimenzió megerősödése.

A cél tehát az, hogy a pénzügyi rendszer folyamatos kontroll mellett produktívan használja fel a forrásokat, valamint hozzájáruljon a gazdasági stabilitáshoz és a teljes foglalkoztatottsághoz. Mindez arra szolgálhatna, hogy a pénzügyi szektor végső soron a társadalmi jólétet segítse elő.

Nyitott kérdések

Amellett, hogy Christine Lagarde szavai jelentős változást mutatnak annak szervezetnek a részéről, amely az 1980-as éveket követően az egyik leghangosabb támogatója volt a deregulációnak és a fiskális megszorításoknak, nem teljesen világos, hogy az IMF vezetője a gyakorlatban miként is képzeli a rendszer strukturális megváltoztatását. Bár a pénzügyi szektor reformja kétségkívül elengedhetetlen, komoly kérdéseket vet fel, hogy miként lehet a széles körű társadalmi jólétet szolgáló etikus pályára állítani a szektor szereplőit.

Emellett bár úgy tűnik, az IMF jóval kevésbé dogmatikusan tekint a fiskális szigorra, szintén nem világos, hogy a szervezet milyen mértékben látná szívesen a széleskörű jóléti intézkedéseket az egyes nemzetállamokban. A legnagyobb kérdés azonban az, hogy a Lagarde által kifejtett önkorrekciós folyamat vajon csupán enyhíteni a pénzügyi szektorban rejlő kockázatokat, vagy valóban megteremthetné az alapját egy olyan, erősen utópisztikusnak mondható kapitalizmust létrehozni, amely ténylegesen egységes lehetőségeket biztosít a résztvevőinek.