A 12,5 millió szavazásra jogosult polgár támogatásáért összesen 21 párt verseng. Hollandiában nincs parlamentbe jutási küszöb. Az előző ciklusban tíz párt küldhetett képviselőt a 150 tagú törvényhozásba.

Hollandiában az elmúlt évtizedben öt kormánynak sem sikerült kitöltenie a teljes ciklust, ezért előre hozott választást kellett tartani.

A legfrissebb felmérések szerint nagyjából azonos a támogatottsága az eddigi koalíció fő erejét adó jobboldali liberálisoknak (VVD) és a szociáldemokrata Munkapártnak (PvdA). A VVD eddigi kormánykoalíciós partnere, a Kereszténydemokrata Tömörülés (CDA) várhatóan visszaesik. A Wilders vezette Szabadságpárt (PVV) híveinek száma is csökkent az utóbbi időben.

A baloldalon a korábbi nagykoalíciókban is gazdag tapasztalatokat szerzett PvdA-nál radikálisabb, kormányra még soha nem került szocialisták (SP) népszerűsége növekedett ugyan, de az előrejelzések szerint nem annyira, hogy átvehesse a baloldal „zászlóshajójának” szerepét.

A választási kampány nagyrészt arról szólt, hogy az euróválság idején az ország mennyire engedheti meg magának az eddigi, meglehetősen nagyvonalú jóléti rendszerek fenntartását, illetve hogy miként viszonyuljon a még mindig igen jómódú Hollandia az euróövezet eladósodott, bajba került államainak – elsősorban Görögországnak – az újabb és újabb pénzügyi támogatáskéréseihez.

Az eddigi kormány Angela Merkel német kancellár talán legszorosabb szövetségese volt abban, hogy kemény reformintézkedéseket kell megkövetelni azoktól az országoktól, amelyek a közös uniós fizetőeszközt használva óriási hiányokat halmoztak fel, és ezzel nem csupán saját társadalmi békéjüket, hanem magát az eurót is veszélybe sodorták. Mark Rutte kampányretorikájában a pénzügyi fegyelem megkövetelésén, a „Berlin-Hága tengely” fenntartásán volt a hangsúly, míg a PvdA-t vezető Diederik Samsom a társadalmi kohézió fontosságát igyekezett előtérbe állítani.