2024 július 02

EGYÉNISÉG, KARRIER: Bajnok Ilona – a vadász és a kőszáli kecske

A közeli Balaton felől gyors szél kóvályog a fenyvesi utcákon. Már nem olyan hideg, a tavasz ígéretét hozza. Esteledik. A nyaralók majd csak később érkeznek. Egyik-másik ház ablakában barátságos fények gyúlnak. Nem tévesztettük el a házszámot. Látszik, vadászemberek élnek itt. Gyors istenhoztátok, kézfogások, az asszony eltűnik a nappali terjedelmes pálmafája alatt. Majd, mintha a sűrű erdő levelei közül bújna elő, kibukkan az ágak között, s már hozza is a friss zsákmányt, a régen áhított trófeát.

Fogom a kezemben az állat nyakát. Nem is gondoltam volna, hogy a barnásszürkés szőrszálak ilyen selymesek. A fekete szarvat simítom. Egy pillanatra az fut át az agyamon, talán nem is igazi.

– Nagyon is valóságos – mondja Bajnok Ilona, a vadász -, és az élmény is, mintha csak most lenne. Pedig tavaly novemberben ejtettem el a vadat.

– Hogyan történt?

– Tudja, én Tirol szerelmese vagyok. Sok-sok év óta, amikor tényleg elfáradtunk a mindennapok rohanásában, ott pihentük igazán ki magunkat. Szülőföldem után, talán ott éreztem a legjobban magam. Esztendők óta járunk egy kis tiroli faluba, Virgen a neve. Ismerünk ott fogadósokat, vendéglősöket, de vannak ott vadásztársaim, barátaim is. Egyik alkalommal elvittek kőszáli kecske vadászatra. Akkor határoztam el, hogy egyszer az életben egy ilyet én is lövők. Nem titkolom, én sem különbözök, olyan vagyok, mint minden vadászember. Engem is fűt a vágy, hogy egyszer-egyszer kapitális vadat kapjak puskavégre.

– És most sikerült.

– Igen. Még most is nehéz elhinnem. Sikerült lelőnöm egy kilenc éves bakot. Öt év óta nem sikerült ebben a térségben a vadászoknak elejteniük egy hasonló állatot. A férfiaknak sem, nemhogy egy nőnek. Száztíz kilós kőszáli kecske volt. Nagyjából 5.000 él azon a vidéken, 400-at, ha le lehet lőni közülük. Összehasonlításként mondom, zergéből például száztízezer tanyázik arrafelé. Életemben nem gondoltam, hogy ez egyszer megadatik nekem.

– Pedig az átlagember azt gondolná, a kísérő elviszi a megfelelő helyre a vadászt, megmutatja a vadat, aztán csak le kell lőni az állatot…

– Persze, ahogy azt gondolnák… A valóság viszont azt, hogy előbb hóban, fagyban fel kellett másznunk 2.700 méter magasba, hogy a sziklákon otthonos állatokhoz közel férkőzzünk. Reggel hétkor indultunk útnak gyalogszerrel, délután egy órára értünk oda. Háromszázhúsz méterre tőlem vettem észre az állatot. Sikerült leterítenem. Nem hibázhattam el.

– A vadászat nálam életforma is. Sajátságos kapcsolat a természettel. Szenvedély is, nem titkolom. A vadásztársakkal is elég kedélyes közösséget alkotunk. Ismerjük egymást. Itthon nemigen van olyan táj, ahol ne lenne vadász ismerősöm, vagy barátom.

– Melyik zsákmányára büszke még?

– Említhetnék sokat, díjnyerteseket… A szívemhez a legközelebb azonban egy szarvasbika áll. Az agancsa, a trófeája, az valami különleges.

Egyáltalán nem szabályos. Egyszerűen valami gyönyörű…

Későre jár. A házaspár kikísér a kapuig. A berek felé fúj a szél, de mégis furcsa hangok hasítanak az éjszakába.

– Sakálok – mondja Ilona -, állítólag Szerbiából vándoroltak ide. Eleinte csak néhány bukkant fel, most már olykor falkába is verődnek. Aki nem ismeri őket, megijedhet. Félelmetes hangokat hallatnak, mielőtt vadászni indulnak.