2024 március 29

Döbbenetes számok – Igazán nagy a baj

Általánosságban elmondható, hogy bár napjainkban az egyenlőtlenség és a középosztály életszínvonala, amellett, hogy a média egyik legfőbb vizsgálati tárgyát képezi, szilárd helyet foglal el a politikai közbeszédben. A tanulmány azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a kérdést sajnos sok esetben csupán „elvont fogalomként” tárgyalják, ami így megnehezíti a konkrét cselekvést.

kereset_sxcA szerzők egyik kiindulási pontja, hogy az elmúlt évtizedekben, az USA-ban a jövedelmi egyenlőtlenség elsősorban abból eredt, hogy egyre nagyobb ék verődött az általános produktivitás, illetve a bérek közé. Miközben ugyanis a második világháborút követő három évtizedben az órabérek nagyjából lekövették a gazdasági produktivitást, addig azóta (egy rövid időszakot leszámítva az 1990-es évek végén), a többség bérezése egyre inkább lemarad az általános termelékenység mögött.

Több munkáért kevesebb bér

Bár 1979 és 2013 között a termelőképesség 64,9 százalékkal emelkedett, a privát szektorban dolgozók 80 százalékának órabére mindössze 8,2 százalékkal nőtt. Vagyis a produktivitás nyolcszor olyan gyorsan bővült, mint egy átlagos munkás fizetése. Ezzel szemben 1948 és 1979 között a termelékenység 108 százalékkal nőtt, míg az órabérek közel 93 százalékkal. A medián órabérek 1979 és 2013 között csupán 0,2 százalékkal emelkedtek összesen, de a 2000 és 2013 közti időszakban a többség fizetése vagy csökkent, vagy stagnált.

További érdekesség, hogy bár a kisebb keresetűek esetében a nők és a férfiak órabérei egyre inkább közelítenek egymáshoz (a nők a férfiak fizetésének 91,8 százalékát vihetik haza), addig a vagyonosabb csoportok esetekben jóval nagyobb a különbség. A kifejezetten magas jövedelmű rétegeknél a nők mindössze 76,1 százalékát keresik a férfiak bérének.

Emellett a diplomások sem jártak túl jól a millennium óta. Míg általánosan elmondható, hogy a főiskolai végzettséggel rendelkezők többsége minimális béremelkedést érezhetett 2000 óta, a kezdő fizetések kifejezetten visszaestek. A 2000-es szintekhez képest a nők körében 8,1, míg a férfiaknál 6,7 százalékos volt a csökkenés.

Ki profitált a növekedésből?

Felmerül tehát a kérdés, hogy ha az átlag amerikai pénztárcája igen keveset érzett meg a produktivitás növekedéséből, akkor az utolsó generációból mégis ki részesedett a termelékenység bővüléséből? A tanulmány azt is kimutatta, hogy a vagyonosabb rétegek jelentős része sem könyvelhetett el sokkal többet évi 1 százalékos órabér emelkedésnél az 1979 óta eltelt időszakban.

A válasz röviden annyi, hogy a növekedés a szupergazdagoknál csapódott le. Vagyis statisztikailag azoknál, akik abba a körbe tartoznak, akiknek a fizetése meghaladja a 95 százalékos percentilist (akik többet keresnek a dolgozók több mint 95 százalékánál).

A felső 90 százalék éves fizetése ugyanis 16,7 százalékkal emelkedett 1979 és 2007 között. Ha azonban a recessziós időszakot is számításba vesszük, akkor sem panaszkodhatnak. Az 1979 és 2012 közti időszakban az éves bérnövekedése 17,1 százalékos volt.

dollar_iranytu_gazdasagtv_140305Még durvább a szám, ha csupán a felső 1 százalékot vizsgáljuk. A valóban szupergazdagok fizetése 156,2 százalékkal nőtt 1979 és 2007 között, vagyis tízszer akkora mértékben, mint az alsó 90 százaléknak. A 2008-as pénzügyi válság és az azt követő visszaesés az ő pénztárcájukat sem érintette igazán. A legfelső 1 százalék bére ugyanis 153,6 százalékkal ugrott meg 1979 és 2012 között. Az pedig már igazán abszurdnak hat, hogy a válság éveit is magában foglaló említett időszakban az igazán csúcson lévő 0,1 százalék fizetése 337 százalékkal emelkedett.

A vezérek kaszáltak

Az EPI egy másik friss tanulmányában azt is kimutatta, hogy pontosan milyen eltérés figyelhető meg a vállalatok vezérigazgatói (CEO) és az átlagos amerikai munkások bérei között.

Csak tavaly az átlagos vezérigazgatói fizetés 15,2 millió dollár volt a 350 legnagyobb amerikai vállalatnál. Azonban 1978 és 2013 között (inflációtól megtisztítva) 937 százalékos volt a bérnövekedés. Ez messze meghaladta mind a részvénypiaci emelkedést, mind pedig az ehhez képest siralmas 10,2 százalékos bővülést, amit egy tipikus munkás fizetésénél mérhettünk ebben az időszakban.

Ha összevetjük, hogy arányaiban hogyan alakultak az átlagos munkások és a cégvezetők fizetései, elég döbbenetes számokat kapunk. Míg 1965-ben 20:1-hez volt az arány, és még 1978-ban is csupán 29,9:1-hez, addig 1995-re már 122,6:1-hez. A csúcs 2000-ben volt, amikor a szám 384,4:1-hez volt. Ez 2013-ra visszaesett (295,9:1-hez), de még így is bőven magasabb volt, mint az 1960-as és ez 1990-es évek közti időszakban.

adat_növekedés_expanzió_123rfRendszerszintű kockázatok

A dolgozat egyik kiemelkedő következtetése, hogy a jövedelemkülönbségek extrém mértékű emelkedése, amely a többség órabérének stagnálásából fakad, erőteljesen fenyegeti a jövőbeni makrogazdasági növekedést. A probléma ugyanis abban rejlik – és ez sújtja az amerikai gazdaságot 2007 óta –, hogy az aggregált kereslet igen alacsony a potenciális kínálathoz képest. Ha pedig az újraelosztás kifejezetten a legfelső csoportoknak kedvez, akkor az tovább rontja a helyzetet, ugyanis úgy tűnik, a leggazdagabb amerikaiak a jövedelmük egyre nagyobb hányadát takarítják meg, ahelyett, hogy elköltenék.

A hosszú távú növekedést leíró adatok pedig azt bizonyítják, hogy a növekvő egyenlőtlenség a legjobb esetben is csak semleges hatással volt az átfogó gazdasági növekedésre. A szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy az aggregált kereslet krónikus hiányából fakadó hosszú távú stagnálásra egy széles alapokon nyugvó béremelkedés lehetne a megoldás. Ez ugyanis csökkentené a kihasználatlan forrásokat, és közép-, illetve hosszútávon erős alapja lehetne az általános növekedésnek.

A monetáris félreértés

A fejlett országok jegybankárainak és közgazdászainak igen tekintélyes része úgy véli, hogy amennyiben a központi bankok rendkívül alacsony szintre viszik le a kamatokat (és ott is tartják azokat), akkor ez önmagában fel tudja pörgetni a keresletet. Évtizedes tapasztalat ugyanis, hogy a napjainkban is érzékelhető deflációs nyomás lefelé ható spirálként nehezedik az aggregált keresletre.

A tanulmány ezzel szemben amellett érvel, hogy egyedül monetáris eszközökkel nem oldható meg ez a probléma. A legnagyobb nyomást ugyanis a növekvő jövedelemegyenlőtlenség jelenti a keresletre. Abból kell kiindulnunk ugyanis, hogy amennyiben a bérek növekedésének túlnyomó részét a társadalom leggazdagabb töredéke fölözi le, akkor ez jóval kevésbé fog megjelenni a fogyasztásban. Ezen csoport esetében ugyanis bizonyítottan sokkal magasabb a megtakarítási hajlandóság, mint az alacsonyabb jövedelműek körében.

Megoldási lehetőségek

Miközben a szerzők felhívják rá a figyelmet, hogy további kutatásokra van szükség az egyenlőtlenség és a gazdasági növekedés összefüggéseivel kapcsolatban, javasolnak néhány megoldást az alacsony bérekből fakadó problémákra.

Mivel a kiindulási pont az, hogy növelni kell az általános életszínvonalat, a tanulmány elsősorban szociális jellegű intézkedésekre helyezi a hangsúlyt. A megoldási javaslatok között szerepel a szövetségi minimálbér felemelése, a szociális biztonsági hálók, illetve munkások jogainak megerősítése, vagy a túlóratörvények szigorú kikényszerítése.

A legfontosabb azonban az, hogy a teljes foglalkoztatottság és a fair bérek ügye prioritást élvezzen a tárgyalandó kérdések között.