Norvégia az elmúlt ötven évben a világ egyik leggazdagabb és legélhetőbb országává vált, és ezt javarészt az olajnak köszönheti. Azonban az olajkincs felfedezése még messze nem elég ahhoz, hogy egy ország sikeres legyen. Sőt! Ahogy az cikksorozatunk előző részéből kiderült, az olaj nagyon könnyedén tesz tönkre gazdaságokat. Nézzük, a norvégok miért nem jártak így.
Isteni szerencse vagy északi zsenialitás?
Volt, ami a szerencsén múlt, volt, ami a tudatos gazdaságpolitika eredménye, de leginkább mindkettő kellett.
[extracode type=”ad” id=”in_post_trendextra” data=”117″]
A szerencsén múlt például, hogy egy időben a norvégiai olajkitermelés 1971-es beindulásával óriásit ugrott az olajár, tehát a legkritikusabb években, az olajipar kiépítésének elején jött be több pénz az olajból. Aztán mire a nyolcvanas évek közepétől zuhanni kezdett az árfolyam már volt annyi tapasztalat illetve humán, szellemi, pénzügyi tőke Norvégiában, hogy a kitermelési költségek csökkentésének kényszerében olyan úttörő technológiákat fejlesztettek ki, amiknek köszönhetően Norvégia mai napig az egyik vezető ország olajipari technológiák terén.
Szerencse volt az is, ami talán elsőre nem tűnik annak, hogy az Északi-tenger alatt fekvő olaj nehezebben termelhető ki, mint a sivatagi olaj. Ugyanis általában az újonnan felfedezett nyersanyag kitermelése munkaerőt vonz el a többi szektortól még egyoldalúbbá téve a gazdaságot. Csakhogy, ha nehezebb valamit kitermelni, akkor sokkal inkább technológiafüggő, ami jól jött, mert kevesebb munkaerőt vitt el az olajipar például a feldolgozóipartól.
Ráadásul az offshore olajkitermelés a feldolgozóiparnál jóval tőkeigényesebb (szellemi és fizikai tőke, azaz konkrét gépek, alkatrészek stb… is bőven kell hozzá), ami azt jelenti, hogy szükség volt több mérnökre, tehát egyetemi helyre és sok beszállítóra, akik pl. a csavarokat legyártják a platformépítéshez. Márpedig, ha ezeket sikerül javarészt országon belül megoldani, az nagyot lendít a gazdaságon.
És a norvégok erre rendesen ráálltak. Hatalmas összegeket költöttek valódi tőkére (azaz a konkrét berendezésekre és gépekre, amelyekkel gyártani lehet), kutatásra és humán tőkére. Hogy csak az oktatást említsük: míg pl. az 1950-es években csak a norvég lakosság 8 százalékának volt felsőfokú diplomája, ami akkor az OECD átlag volt, ma ez már 43 százalék úgy, hogy az OECD-átlag 35,7 százalék.
Megúszni az inflációt
Azt, hogy a bérek emelkedése nem vezetett mértéktelen inflációhoz, az erős szakszervezeti rendszernek köszönhetik, és hogy a bérképzés elképesztően centralizált. Kétévente vannak központosított, kollektív, teljes nyilvánosság előtt zajló bértárgyalások, miközben szinte mindegyik norvég dolgozó tagja valamilyen szakszervezetnek.
Ez kulcsfontosságú volt, amikor a pénz elkezdett ömleni az olajiparba. Ugyanis sikerült megállapodniuk arról, hogy a feldolgozóipar termelékenységének a növekedéséhez igazítják a béremelés felső határát. Vagyis a béreket nem a nyersanyagkitermelési szektorba ömlő, nyilvánvalóan sokkal több pénz határozta meg, hanem az ettől többé-kevésbé független feldolgozóipar.
[extracode type=”ad” id=”in_post”]
Egészen hihetetlen abba belegondolni, hogy a munkások ahelyett, hogy hatalmas fizetésemeléseket kértek volna, hiszen lett volna miből, elfogadták, hogy a pénz vissza lesz inkább forgatva a gazdaságba, és hogy hosszútávon ez a jobb megoldás. Azaz megbíztak a kormányban, ami egy közép-európai számára szinte teljesen felfoghatatlan.
Az adóbevallás és a protestánsok
Ha már a társadalomnál tartunk, van itt néhány dolog, ami nagyon sokat segített a helyzet kezelésében: olyan tulajdonságai a norvég társadalomnak, melyek ismeretében már nem tűnik akkora túlzásnak, hogy tényleg érdemes kicserélni egy olajgazdaság lakosságát ötmillió norvégra.
Először is Norvégiában, az olajsejkségekkel ellentétben nem volt uralkodó elit, amelyik privát költötte volna el az olajpénzeket, hanem pont ezzel ellentétben a norvég egy erősen egalitárius társadalom. Ennek főleg történelmi okai vannak, a norvég szabadparaszti rendszer, aminek köszönhetően az országban már a középkorban sem voltak akkora társadalmi különbségek, mint Európa és térsége többi részén.
Ha már a társadalomnál tartunk, érdemes megemlíteni azt is, hogy Norvégiában az adóbevallások nyilvános információnak számítanak, hozzáférhetőek az interneten, és bárki adóbevallásáról újságcikket lehet írni. Ez nem csak állandó ellenőrizhetőséget jelent, hanem valahol a közös sors érzetét kelti és fokozza a csapatszellemet is.
És persze ott van a protestáns munkaetika is, amit Max Weber már a múlt évszázad elején kiemelt, mint a kapitalizmus egyik alapját.
Állam, állam, állam
A társadalom mellett egy másik kulcsmomentum, ahogy az már előkerült például a béreknél, az erős centralizáció. Először is az, hogy nagyon nehéz ellopni az olajpénzeket, pont azért mert minden a államon megy át: az állam adóztatja az olajcégek profitját, az államnak van saját olajcége, a Statoil, az államé a terület, ahonnan az olajat kitermelik, sőt az állam befektet más olajcégekbe is.
Persze a kormányzó elit eltüntethetne pár millió norvég koronát, de ez azért nem nagyon lehetséges, mert erős, megbízható igazságszolgáltatási rendszer van, nagy az átláthatóság (lásd pl. az adóbevallások) és folyamatos a médiafigyelem.
Szintén az állam kérdéséhez tartozik, hogy Norvégia a hetvenes évektől az olajbevételek egy részét az állami szektor növelésére fordította, és így egyre több nő tudott munkába állni. Például új bölcsődei helyek nyíltak, ahová egyrészt a kisgyerekes anyukák el tudták helyezni a gyerekeket, másrészt pedig új munkahelyeket teremtett a nőknek. Így míg az ötvenes-hatvanas években erősen élt a hagyományos a nő legyen háziasszony elképzelés a társadalomban, és a 15-64 év közötti nőknek csak 44 százaléka dolgozott, addig a hetvenes évek végére ez az arány 76 százalékra nőtt.
Szintén az államon, vagyis a kormányon múlt, hogy jól használták fel az államkasszába befolyó többletet, azaz költségvetési fegyelmet gyakoroltak, igyekeztek visszafizetni az adósságokat és létrehozták 1990-ben az olajalapot, hivatalos nevén Állami Globális Nyugdíjalapot, vagyis Norvégia pénztartalékát. Az olajalap pedig ma már egészen elképesztő számnál, 8,3 billió norvég koronánál, azaz 267 billió forintnál jár. Arról, hogy hogyan is működik a jövőhéten lesz szó.
Olvassa el a cikksorozat eddigi részeit!
