A szlogen a 2011-es Tahrir téri éneket visszhangozza, amikor a hadsereg úgy döntött, hogy nem tüzel a tüntetőkre és újfent a mostani időkre, amikor Mohamed Murszi elnököt eltávolították a hatalomból. Most Abdul-Fattah el-Sisi tábornok, honvédelmi miniszter felhívta az egyiptomiakat, hogy pénteken vonuljanak az utcára, segítsék a hadsereg törekvéseit, hogy stabilizálja a puccs utáni erőszakot, ami szerinte már 170 életet követelt.

Ténylegesen egyiptomiak milliói örültek a katonai puccsnak, amellett, hogy demokráciát követelnek, és látszólag nem látják a feszültséget a két álláspont között. Az a véleményük, hogy a katonák valószínűsíthetően tévedtek a puccsal, de ezt el lehet nekik magyarázni, az egyiptomi hat évtizedes remények, csalódások és kétségbeesések jelei az egyiptomi napi politikában egyszerre jelentkeznek.

Mióta 1952-ben egy katonai puccs megdöntötte az angolok által felügyelt Farouk király uralmát, az egyiptomi hadsereg vált az ország építőjévé, szabadítójává és megmentőjévé. Ez igaz volt, amikor Gamal Abdel Nasser és a Szabad Tisztek államosították a Szuezi csatornát, miközben angol, francia és izraeli csapatokkal kellett szembenézniük. Visszautasították az Asszuáni Gát nyugati finanszírozását (és a hidegháború részeként a Szovjetunióval fizettették ki a gát árának egyharmadát), egyiptomiak sokaságának új gazdasági és társadalmi lehetőséget teremtve. A Szabad Tisztek nemzeti hatalom, társadalmi igazságosság és gazdasági lehetőségek ígéretét hozták, Nasser elnök vezetésével. Valójában egy ami Egyiptom szerencsétlen vereségéhez vezetett az 1967-es Izrael elleni háborúban. Azonban Nasser fénykorában sokak számára az utolsó személyiség volt, akiről az egyiptomi emberek úgy érezhették, hogy vezetőjük a közemberek valós igényei szerint egyesítette erejüket.

Most is általános a vélemény, még az újabb generációk között is, hogy Nasser és a hadsereg Egyiptom számára ajándék volt, erős kontrasztként a jelenlegi puszta kétségbeeséshez képest.

Mubarak elnök megbuktatása végül meghozta a szabad választásokat, de a győztes Murszi csalódást okozott. Az aktivisták már tavaly áprilisban aláírásokat kezdtek gyűjteni, hogy kikényszerítsenek egy új, előre hozott elnökválasztást, amivel esetleg elmozdíthatták volna. Nem működött a parlament alsóháza, az alkotmány éppen vita alatt volt, a gazdaság közel állt az összeomláshoz, Murszi elsősorban a Muzulmán Testvériség hatalmát akarta intézményesíteni. Az egyiptomiak komoly áremelkedésekkel, növekvő bűnözéssel, és fokozott felekezeti zavargásokkal találkoztak. Idén júniusban 4 siíta muzulmánt meglincseltek, és az egyiptomi kopt keresztények soha olyan bizonytalanul nem érezhették magukat, mint Murszi alatt.

A hadsereg tekintélye is csorbult az egyiptomi felkelés utáni időkben. 2011-ben azzal vádolták, hogy túl keményen bánt egyes tüntetőkkel, de 2012. júniusban kiszálltak a napi politikából garantáltatva érinthetetlen kiváltságaikat. Elejtették azokat a vádakat, amelyeket katonák ellen emeltek szüzesség-ellenőrzés miatt, és a katonai bíróságok által elítélt demokráciapárti aktivisták ügyei sem kerültek újabb vizsgálat alá.

Így amikor egyiptomiak milliói pénteken az utcára mennek a megbuktatott elnök ellen, úgy néznek a hadseregre, mint egy döntőbíróra, amely vissza tudja állítani az országot a demokrácia irányába. Ahogy egy aktivista írja a Twitteren: „Nincs más választásunk, mint együttműködni a hadsereggel”.

A honvédelmi miniszter tömegtüntetésekre történő felhívása a liberálisok és az aktivisták között erős kézremegést válthatott ki, de a többség hajlik a szóra. Bár a puccsot kritizálták az Egyesült Államokból, amellyel a korai 1980-as évek óta erős kapcsolatot tart az egyiptomi tisztikar, puccsként nem definiálták, ezért fenntartják az éves 1,3 milliárd dolláros katonai támogatást, bár – mintegy rosszallásként – négy F16-os vadászgép leszállítását felfüggesztik, ami biztosan nem veszélyezteti a kapcsolatokat.

Bizonyos fokig érthető, ha a liberálisok és a demokraták készek elfogadni a katonai puccs realitását, valójában azonban a tűzzel játszanak. Sisi tábornok demokratikus mandátuma több, mint kérdéses marad.  Egy igen erős mandátumot kapott, amellyel minden kritikát elháríthat, ha egy új, nyitottabb Egyiptom megteremtése felé viszi az országot. Valójában azonban a katonai beavatkozás visszalépés a pluralista politika felé vezető úton. Az államcsínyek – bármilyen a népszerűségük – definíció szerint – antidemokratikusak. Ritkán, vagy egyáltalán nem szélesítik a demokráciát. Talán másképp alakul Egyiptomban, azonban a teljes demokrácia kialakítása egyszer majd elhozza a hadsereg privilégiumainak, gazdasági érdekeinek és egyedülálló szerepének eltörlését, mint legitimációik forrását – amelyeket a tisztikar nem szívesen adna fel.

Egy májusi közvélemény-kutatásban az egyiptomiak mindössze 27 %-a vélte úgy, hogy szükséges  a hadsereg civil kontrollja.

Egyszerűen fogalmazva, a demokrácia demokratikus elvek és nem puccsok mentén épülhet ki.