Lenni ódivatú kalóz, élni távol a karibi tenger napfény sütötté partjain és várni a csodára, ami a gazdagságot jelenti. Nem tenni erőszakot, nem bántani senkit, nem hordani fél szemet takaró kalózimázst, nem emelni félkart, levágott jobb okaként, a sapka sem süllyed a tarkóba és számolatlan nap sem büdösíti a mosdatlan férfiidomok meggyűrt, dudorodó, szálkás izmait.

Mire vágyik egy jelenkor világ szülötte férfi? Erőre, észre, hatalomra, gazdagságra?  Sokféle lehet a jelen férfija. Lehet némileg nőiesen kerekre „nyalt”, lehet ó divatosan nyers, lehet érzékeny, mint amennyire kőkemény is. Mindegyik „példány” magától egyedi, egy azonban bizonyos: a jelen átlag férfija alkalmazkodó a jelenkor elvárásainak megfelelően. Így nem lenni és nem élni hasonlón, mint az 1500-1700-as évek kalóz típusú ragadozói.

Kedves Férfiak! Fontos-e, hogy mire vágyik A NŐ? Persze! Nem keresni arany ládikák mélyén rejtőző kincses térképét, nem indulni végtelen csatába éles kardok igazságosztó nyelét markolva és nem kiáltani bűzösen rumos leheletet az Imádott Hölgy orcájába, vicsorgó szuvas mosolygással.

Ennyi, meg egy bambi, de a bambi is a letűnt korok divat-itala, így marad a jelen letisztult női akarata. Miszerint a férfi csak férfi és a tőle elvárt összesség éppen annyi amennyi.  Ez mennyi is? Honnan tudjam, én is csak egy férfi vagyok, születve, élve, se nem kalózként, se nem a jelenkor mintapéldányaként.

Nézni a jövőbe, alkotva számított képletet, az egyenlet ekképpen fest. Férfi-múlt+jelenkor+mindenki más-nem tudom mit kellene tenni=minden férfi megtalálja a párját.

Tehát a konklúzió: nem kell a jelenkor kalózának lenni ahhoz, hogy elérjük a mindenkinek kötelező, de sokaknak teljesíthetetlen végeredményt: egy nő és egy férfi egy pár, illetve a jelennel korrigálva: egy ember és egy másik ember alkot egy párt, mert az még nincsen, hogy egy ember és önmaga alkot egy párt…