Baráti társaságban beszélgettünk a minap. Egy pár pohár bor, fröccs, kis pálinka. Miközben az estebédre vártunk persze megeredt a nyelvünk. Nem csoda. Régen találkoztunk. Ez a járvány nem tett jót az ilyenfajta társas összejöveteleknek. Ez pedig amúgy elég nagy kár, mert a napok, a hetek, a hónapok száguldanak. Bár mint a meteorit az égboltra, tüzes csíkot karcolnak agykérgünkre, belevésnek örömet, bánatot, szerelmes pillanatokat, sok lemondást, születést, halált, mindent, ami az élethez tartozik, de mégiscsak az emlékeinket gyarapítják, s derekasan hizlalják ezzel múltunkat.
Nézzük a dolog jó oldalát! Imígy, szép lassan korosodván, mindig van, miről beszélnünk. Kivált, ha sikerül az imént említett agysejtjeink garmadából előcsalogatni a megfelelő képeket és információkat.
Meg kell mondanom, barátnőm alaposan meglepett.
Nem is tudom igazából miért kérdeztem:
– Emlékszel a régi horgászatokra, mikor olyan sokat nevettünk? Az szembe jutott, hogy éppen október volt, az ünnep előtti napokban jártunk, akár most, amikor azt a kapitális csukát fogtuk.
Az igazsághoz tartozik, hogy a férjeink jó barátok voltak, imádták a horgászatot
– Rémlik valami, de várj egy kicsit, rögtön utána nézek – mondta, majd előkapta a telefonját, s a tinédzserekhez hasonlóan nyomkodni, bökdösni kezdte. Álmélkodva figyeltem
Kisvártatva felkiáltott:
– Na meg is van!
– Mi is? Mi is van meg?
– A horgászat, a csukafogással. Október 20-án volt ez az esemény.
Látván elképedt fizimiskámat gyorsan hozzátette:
– Az még a régi életemben volt. A Sanyi fogta a csukát.
Kimondta, s rögtön eszembe jutott minden. Batárnőm férje, a Sanyi mokány, élni, nagyokat enni, inni, nevetni szerető ember volt ember volt. Csukázni egy Balaton melléki – gyerekkorunkból ismert – árokra jártunk. Megfelelő távolságra egymástól leültünk az árokparton. Emlékszem, a Sanyi egy percig sem tudott megmaradni a hátsóján. Hol hozzám jött beszélgetni, hol valamelyik társunkhoz. Amikor kicsit elunta a társalgást, visszaballagott a botjához. Egy perc sem telt belé, s hallottuk a kiáltását: hozzátok gyorsan a szákot. Mire odaértünk, már húzta is kifelé halat. Mégpedig szép nagyot, hetvenöt centiset. Az árkon fogottak között azóta is ez a rekordunk. Ezt a halfogási technikát még megismételte néhányszor aznap. Tereferélt visszasétált a bothoz, bevágott, és fogott.
Jó néhány esztendős az emlék. Sanyi most legfeljebb az égi árokpartok mellékéről néz le ránk. Majdnem két éves küzdelem után legyűrte őt a halálos kór.
– Honnan emlékeztél ilyen pontosan a horgászat napjára? – kérdeztem barátnőmtől.
-Tudod, amikor oly sok házasságban eltöltött év után egyszer csak egyedül maradtam, úgy éreztem, rám szakadt az ég. Olyan súllyal nyomott, hogy azt hittem megfulladok. Hónapokig minden áldott nap kijártam a temetőbe. Ismert a virágárus a vécés néni. Üldögéltem a sírkövön, beszélgettem a férjemmel.
– Mindketten úgy véljük: kaptunk az élettől, a Gondviselőtől egy új esélyt.
– Ilyentájt, halottak napja előtt mindig kicsit nehéz. Előjönnek a múltból az emlékek. Azok, amelyeket részleteiben már csak mi ismerünk. Emlékeinken keresztül vagyunk őrzői és felelősei a múltnak, részesei az örök körforgásanak. Születünk és meghalunk. Elégnek, elporladnak érzéseink, vágyaink és szenvedélyeink, hogy főnixmadárként újraéledjenek.
– Andrásnak is vannak fájó halottai, nekem is. Erősen szorítjuk egymás kezét a sírjaink előtt állva. Szerencsésnek tarjuk magunkat, mert mi már biztosan tudjuk, hogy halál után is van élet.