Hétvégi szösszenetek

Baráti körben beszélgettünk arról, hogy úton-útfélen hallani, Magyarországon mély árkok húzódnak emberek és emberek, hovatovább számottevő társadalmi csoportok között. Ezen én egyáltalán nem vagyok meglepődve. A kertvárosban, ahol élek, árok árok hátán, és ez rendre itt is probléma. A múltkor éppen két házzal odébb csúszott a kanálisba egy autó, bizonyítván, hogy az árkok valóban súlyos gondot okozhatnak.

Hosszasan morfondíroztam ezen, s arra jutottam, ha ez az árok-ügy valóban ekkora gond, akkor tényleg tenni kellene valamit. Hirtelenjében ennyiben maradtam önmagammal, mígnem egyik este a televízió előtt a sörömet kortyolgatván újra felvetődött ez a kérdés egy eset kapcsán. A riport az emberek közötti békétlenkedéssel, árokásással foglalkozott.

Nem tartozott közvetlenül a témához a másik beszélgetés, amely a hazai kis- és mikro-vállalkozásokról szólt.

Így utólag belegondolva talán tényleg sorsszerűen alakult, hogy az agyamban összekapcsolódtak ezek a témák. Annál is inkább, mivel már régóta gondolkoztam azon, hogy e vírus okozta járványos helyzetben mégiscsak kezdeni kellene valamit. Erre már régóta figyelmeztettek a boltokban észrevétlenül, de kitartóan emelkedő árak csakúgy, mint soványodó anyagi forrásaim.

Mi kell egy jó vállalkozáshoz? – tettem fel magamnak a kérdést.

Mindenekelőtt egy életrevaló ötlet.

Némi indulótőke.

Ismertség, más néven reklám.

Sajnos e három tényezőből mindössze kettő állt a rendelkezésemre – mindenek előtt az ötlet. Mert ha valóban ennyi az árok széles e hazában, akkor azok betemetésére nyilván nagy az igény. Ezt halljuk éjjel-nappal a politikusoktól, a közéleti szereplőktől. A második dolog közel sem mutatott ilyen kedvező képet. Akárhogyan is kotorásztam a zsebeimben, momentán legfeljebb egy-két további sörre való jött össze. A harmadik tényező nem okozott akkora problémát, mivel jól ismertem, ebben az országban senkinek sem kell a szomszédba menni ötletért, hogy reklámozza önmagát.

Alaposan átgondolva ezt az ügyet, nyugodtan hajthattam volna álomra a fejemet. Egész éjszaka azonban zúgott a koponyám, kavarogtak benne a tervek és a megoldások. Reggel, azt nem mondom, hogy kipihenten, de megnyugodva ébredtem annak biztos tudatában, hogy egy pillanatig sem habozok, azonnal munkához látok. A kamrába siettem, előkerestem az ásót és a lapátot. Nem volt egyszerű rájuk találnom. Az első lépést tehát megtettem, mint említettem, pénz dolgában eleve rosszul álltam. Úgy döntöttem, eme probléma megoldását későbbre halasztom.

Ott volt a reklám. Erre kézenfekvő megoldást találtam. Ott volt a sarokban az évek óta nem használt hólapát. A lapjára élénkpiros betűkkel ráírtam: „Árokbetemetést rövid határidővel vállalok”. És hogy nyomatékot adjak a reklámszövegnek, kiegészítettem azzal: „Az árkok nagysága és mélysége nem akadály. Politikusoknak és közéleti szereplőknek extra kedvezmények!”

Ezután – bízva az ígéretes kezdetekben – elballagtam a korábbi autó árokbacsúszás helyszínére és leszúrtam a hólapátot a felirattal. Mellé ültem a magammal hozott kempingszékre és várakoztam.

Egy darabig semmi sem történt. Dél felé egy csapat iskolás gyerek jött arra, és afelől érdeklődtek, nem adnám-e el nekik a hólapátot, mert jelmezbálra készülnek. Később volt egy másik érdeklődőm is, aki viszont a kempingszékemet vásárolta volna meg, azt állítva, húsz, harminc évvel ezelőtt ilyenen üldögéltek a telkükön a szüleivel.

A fordulópontot az hozta meg, hogy arra járt a szembe szomszéd, Sári néni. Összecsapta a kezét és felkiáltott: „Na, ne már,…ez a Bandi!” El is sietett gyorsan, de kisvártatva legalább négy barátnőjével tért vissza. Kérdezősködtek, vitatkoztak, tárgyalták a dolgot. A csoportosulásra mások is felfigyeltek. A szomszédos lakóparkból is kijöttek néhányan, és bekapcsolódtak a beszélgetésbe. Kocsik is megálltak, páran kiszálltak belőlük. Az egyik ember megkérdezte, hogy készíthet-e fotót rólam. A másikójuk, aztán egy harmadik és negyedik is szelfizett velem. Így telt a nap. Amikor beesteledett, hónom alá vettem a hólapátot, másik kezemben a kempingszékkel hazasétáltam. Többen egészen a házunk kapujáig kísértek.

Másnap reggel korán keltem, mert néhány telefont akartam elintézni. Legelőször a hivatalt hívtam, amelyről hallottam, hogy támogatást ad induló kisvállalkozásoknak. Ott azt mondták, hogy árokásásra van csak keret, árok betemetésre sajna nincs.

Kora délelőtt már újra ott ültem a szokott helyen. Ma már ismerős arcok is jöttek. Délután váratlanul egy lakókocsiszerű autó fékezett előttem, tetején forgó parabolaantennával. Mire feleszméltem, már egy hölgy állt előttem, az orrom alá dugott egy mikrofont, a háttérben egy férfi kamerát tartott a vállán. A hölgy faggatni kezdett, mivégre mindez, mit akarok elérni ezekkel a dolgokkal.

Persze én mondtam a magamét. Vállalkozást akarok indítani, tisztességeset, korrupciómenteset. Biztos vagyok a dolgomban, a terveim körültekintőek.

A televízióban levetítették a riportot, amit sajnos nem láttam, mert nem értem haza időben.

Az mindenesetre biztos, hogy a rövidke televíziós szereplésem megtette a hatását. Másnap ugyanis még többen, még több helyről jöttek. Akadt olyan ember is, aki egyenesen vidékről érkezett.

Afféle helyi hírességgé váltam, úgy hiszem. Egyelőre nem is volt semmi probléma, az emberek jöttek, jól kibeszélték magukat, aztán szétszéledtek.

A hibát néhány nappal később követtem el. Az egyik kiérkező tévéstábnak azt nyilatkoztam, hogy igazából nem jó ez a rendszer, hiszen olyanokat és olyan célokat támogat, amelyekre valójában nincs igazán igény. Milliókat oszt ki kicsiben és nagyban az árokásóknak, pedig árkokból nincsen hiány. Az árokásás valójában sokkal egyszerűbb és könnyebb, mint a betemetés. Ha ez nem így lenne, akkor nem is lenne ennyi árok.

A nyilatkozatom hatását másnap már rögtön érzékeltem. A kempingszékem mellett ugyanis két marcona alak állt meg reggel, és ingerülten arról kérdezett, hogy mi ez a felhajtás? Nem veszem észre, hogy csak zűrzavart és békétlenséget okozok? Jobb lenne, ha mielőbb odébb állnék. A törzslátogatóim közül többen felfigyeltek a vitára, és morgolódni kezdtek, mint később kiderült, a két közterület-felügyelővel szemben.

A következő napon ismét élesebbé vált a dolog. Ekkor ugyanis egy rendőrautó érkezett. Három rendőr szállt ki az autóból, igazoltattak, majd arról kérdezősködtek, hogy van-e egyáltalán területfoglalási engedélyem. Azt válaszoltam, hogy nekem az nincsen, de nem is foglalok én semmilyen területet, csak üldögélek itt csendben az árokparton, várván, hogy végre valaki megbízzon egy jó kis betemetési munkával. A fejüket csóválták, csak annyit mondtak, majd utánanéznek alaposabban a dolgaimnak.

A következő napon a szokásos eseményeken kívül nem sok történt. Az igaz, hogy egyre több látogató jött, beszélgettek, fényképezkedtek, aztán mentek a dolgukra. A rendőrök és a közterület-felügyelők – gondolom – az utánanézéssel voltak elfoglalva.

A vállalkozási ügyem ezután pörgött fel igazán. Azon a szép nyári napon, amikor ismét kiültem az árokpartra, hogy reklámozzam elképzeléseimet. A sok embertől szinte észre sem vettem, amint egy mentőautó fékez előttem. Két megtermett fehérruhás ember szállt ki, és közölte, hogy most azonnal velük kell mennem. Válaszoltam, hogy én aztán biztosan nem megyek, de ők nem sokat teketóriáztak. Megragadtak, a magasba emeltek, és már vittek is. A dulakodásra többen felfigyeltek és próbáltak kiszabadítani. A fehérruhások – érzékelvén a veszélyt – gyorsan bepattantak a kocsiba. Hallottam, ahogy a kezek nekiütődnek a kocsi oldalának, ahogy dörömbölnek rajta. Ezután már csak arra emlékszem, hogy megérkeztünk egy nagy épületbe, ahol már vártak rám. Valamit beadhattak nekem, mert azóta kissé lelassult a mozgásom.

Azt hiszem, az agyam azonban a régi.

Hehe… Ha azt gondolják, hogy felhagyok a terveimmel, az álmaimmal, akkor nagyot tévednek.

Végtére egész jó dolgom van itt. Az ellátás kielégítő, nyugalom van, kertre nézőek a szobák, jó a könyvtár is, ahol dolgozhatok. Sok érdekes ember van itt, akivel rendre meg tudom vitatni az elképzeléseimet. Egyikőjüknek hosszú fehér a haja, végeláthatatlan egyenleteket ír egy táblára. Azt hangoztatja, hogy ő csupán egyszerűsíteni kívánja a fizikát. A másik egy katonaforma alacsony ember, ő azzal traktál, hogy időben el kellene utaznia, leginkább Moszkvába szeretne eljutni, mielőtt beáll a tél. Az ő esetében csak az zavar, hogy mindig furcsán a kabátjában tartja a kezét.

Az elmúlt napok gond nélkül teltek el. Nyugodt vagyok, kiegyensúlyozott.

Ma reggel azonban furcsa hírt kaptam. Valamiféle déjà vu érzés lengett körül.

Azt mondja az egyik itteni vezető, rokonszenves higgadt ember: a minap bejelentkezett egy televíziós stáb, akik szeretnének riportot készíteni velem…