Baráti társaságban beszélgettünk a minap. Barátom felesége újságolta: végre valahára elintéződött nyugdíjaztatási ügye. Több hónapja készült erre a pillanatra, a kellemes érzésre, hogy majd várja hó elején a postást, s végre megcsinálhat ezer dolgot, amire korábban nem jutott ideje. Álom, álom, édes álom…elevenítette fel a dallamokat, illusztrálandó sorsát. Merthogy negyven esztendő fodrászkodás után hatvankétezret kap majd havonta, ami bizony édeskevés, ha úgy akar élni, annyit akar költeni, mint korábban.
Hétköznapi a történet, ezer és ezer ilyen esettel találkozunk naponta. Miként azzal a felismeréssel, amit rendszerint így fogalmazunk meg: ha én ezt tudtam volna…
Legyünk őszinték! Valójában tudtuk, csak mindig tologattuk magunk előtt a problémát. Mit is? Leginkább azt a felismerést, hogy a paternalista államot felváltó világunkban magunk tehetünk a legtöbbet önmagunkért. Ez a felismerés és a cselekvés akarása persze új impulzusokat és eseményeket indíthatnak el életünkben.
Más dolog. Mint ahogyan a bevezetőben is említettem, többségünk úgy gondolja, tud bánni a pénzzel. Egy idő után kiderül – ha kiderül – a hozzáértés leginkább a pénz elköltésében nyilvánul meg. A legtöbb háztartás bevételi és kiadási sémája (cash-flow) egyszerű, a pénzügyi elképzeléseire jellemző a rövid távúság és a stratégia teljes hiánya. A bevételi oldalon rendszerint csak munkajövedelem áll, amely havi rendszerességgel érkezik, és a mértéke ritkán változik.
Ha szakítani akarunk a sémával, nevezetes azzal, hogy havonta valahogyan kijöjjünk a fizetésünkből, nem spórolhatjuk meg önmagunk, a saját életünk megismerését. Ez alapján tervezhetjük meg az életünket, ami egyúttal bizony – tetszik, nem tetszik – pénzügyi tervezést jelent.
Tegyük fel megismertük önmagunkat és pénzügyeinket, tervezni is akarunk. Akkor találkozunk az újabb problémával. Mondjuk azzal például, hogy a nehezen, de a családi kasszából kiszorítható havi, tíz-, húszezer forinttal, mit kezdjünk? Ilyen piti összeggel biztos nem gazdagodunk meg. Hát így gondolkozunk mi…
Ezt a gondolatsort csak azért vetettem papírra, mert nemrég olvastam egy furcsának tűnő, de nagyon érdekes gondolatot. Egy pénzügyi szakember írta: ,, A forrásteremtés önmagában is izgalmas téma. A legtöbb ember a jövedelme 20 százalékának hova tűntét már a hónap végén nem képes megmagyarázni. Ezer forint felesleges kiadás naponta – anélkül hogy észrevennénk? Ez az összeg egy 30 éves embernek – a költségekkel és 12 százalék hozammal számolva – 60 millió forintos (nem elírás) egyéni nyugdíjalap kialakítását tenné lehetővé. Érdemes tehát a költségeinken elgondolkoznunk, és ezenkívül a külső források lehetőségeit is felkutatnunk…”
Ezt nem hiszem el, mondtam magamban, merthogy mi magyarok ilyenek is vagyunk. Minden nap haza felé menet egy Aegon kirendeltség előtt vezet az utam. Tegnap benyitottam. Egy fiatalemberhez kerültem, akinek elmeséltem a történetet. Kérdeztem, lehetséges ez? Azt mondta várjak, osztott szorzott, táblázatokat nézegetett, majd kis idő után kijelentette: tudnia kell, még a legjobb befektetésnek is van kockázata, ám amit olvasott, az egyáltalán nem lehetetlen. És rögtön mondott is befektetési lehetőségeket, egy sor választható alapot, költségeket, várható hozamokat.
Én pedig azt mondtam. Várjunk, haladjunk sorban! Megismerés, lehetőség, pénzügyi tervezés. Ha ez megvan, biztosan újra bekopogtatok az előbbiekben említett befektetési alapkezelő ajtaján. És akkor jöhet a döntés, amit komputeren dolgozó emberként így fogalmaztam meg magamban: update és restart az agytekervényeimben és az életemben.
Ja, valami kimaradt. Beszélek a feleségemmel is. Mert, hát…
És a barátom ötvennyolc éves fodrász feleségével is, akivel egyidősek vagyunk. Mondjuk, ha minden jól megy, van még húsz évünk. Tizenöt év múlva hozzon csak az a napi ezres, mondjuk tízmilliót. A maradék öt évben még kétszer körbeutazzuk a Földet!
