A nyilatkozat: „A fegyveres erők mindaddig elkötelezettek a szavazóurába került szavazatok alapján megválasztott legitim vezető mellett, amíg ez a legitimáció nem fordul saját céljai ellen”- mondta. „Az egyiptomi nép aggódni kezdett azon eszközök miatt, amelyeket az állam felhasználhat ellenük.  felajánlotta Mursi elnöknek egy népszavazás lehetőségét a tisztségében maradása érdekében, de ezt az elnök elutasította.

A magyar sajtó –néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve – óvakodott állást foglalni a katonai hatalomátvétel ügyében, és különösen óvakodtak attól, hogy Murszi elnök tényleges tevékenységével mélyebben foglalkozzanak. A hallgatást csupán a lehetséges politikai áthallásokkal magyarázhatjuk, ezért is érdemes valóban szemügyre venni egy demokratikusan választott elnök antidemokratikus lépéseit. Valóban fájdalmas látni, hogy a demokratikus fejlődés az autokrata Hosni Mubarak elnök hosszú ideje fennálló rendszerének 2011-ben történt forradalmi megdöntése után milyen gyorsan roppant meg, annyira, hogy katonai beavatkozásra volt szükség. Mursi elnök, illetve a Muzulmán Testvériség pártja, a hatalmat önként nem akarta átadni, ügyet sem vetve a hatalmuk megszilárdítása miatt a lakosság növekvő ellenérzéseire, a hibásan kezelt problémákra az üzemanyaghiánytól az infláció növekedéséig.

Volt-e olyan eset a történelemben, hogy egy iszlamista kormány, amelyet demokratikusan választottak meg, valaha is átadta volna a hatalmat nem iszlamisták kezébe egy működő politikai folyamat során? A demokrácia arról szól, hogy politikai erővel rendszeresen kiszorítja a hatalomból az abszolút hatalomra törekvőket vagy ennek megalapozóit, békés rotációs módon, beleértve azokat a mechanizmusokat, amelyek nemcsak a kormányzás átláthatóságát érintik, hanem a nők és a vallási kisebbségek védelmét? Ahelyett, hogy más pártokkal szót értettek volna és ezzel valódi kormányzásba kezdtek volna, a Muzulmán Testvériség a hatalma bebetonozására összpontosított, kibuktatva a nemzeti vezetőket és a helyi önkormányzatok tagjait, saját barátaikkal vagy lekötelezettjeikkel helyettesítve őket. Múlt decemberben a Murszi rezsim nem mérlegelt, amikor az iszlamista támogatóik megtámadták az elnöki palotán kívül táborozó tiltakozókat. A kormányzat elégedett volt, hogy visszaszorultak a tiltakozók, amíg a hadsereg félreállt.

Egyiptomban a hadsereg régóta az emberek karjának tekinti magát az 1952-es katonai puccs óta, amely az első egyiptomi köztársaság megalakulásához vezetett 1953-ban. Úgy Mubarak, mint elődei, Gamal Abdel Nasser és Anvar el-Sadat vezető helyüket kevésbé a politikai kompetenciáik, mint inkább a katonai vezetéssel fenntartott kapcsolatuknak köszönhették. Akár tetszik, akár nem, a katonaság a lényege tényezője az egyiptomi, mélyen bürokratikus államszervezetnek. A hadsereg, mint egy fő politikai szereplő, csak akkor avatkozott a politikába, ha erre rákényszerült. Ahogy a hadsereg szorította ki a hatalomból Mubarak elnököt 2011-ben, ugyanúgy járt el Murszival szemben, amikor látszott, hogy az egyiptomi államszervezet kezd megszűnni. Nemcsak a közszolgáltatások váltak bizonytalanná, hanem például a határőrizet is a Hamasz által uralt Gázával szomszédos területeken és a diplomáciai hibák történetk az Etiópia által tervezett új nilusi gát ügyében, amely veszélyeztette Egyiptom hosszú távú vízellátását.

A Muzulmán Testvériség az állam összes tevékenységét akadályozta, de leginkább az üzleti életet. Törekedett arra, hogy államilag támogatott élelmiszert vagy csökkentett áron (vagy ingyen) üzemanyagot nyújtson bizonyos rétegeknek, aminek következményeként az áramkimaradások és az üzemanyaghiány általánossá váltak. Murszi elnök 2012. november 12-én egy alkotmányozó kiáltványt bocsátott ki, és egyidejűleg leváltotta a főügyészt. Ez ellentéteket szított az egyiptomi bírák között és számos társadalmi szervezet tiltakozását vívta ki. Szerintük a dekrétum „ példa nélküli támadás volt a bírósági hatalom függetlensége ellen”. Murszi szerint az elnöki dekrétum azért született, hogy megelőzze azt, hogy a bíróságok megakadályozzák az alkotmányozó nemzetgyűlés működését. Három tiltakozó gyűlés is volt a bíróság épülete előtt. Mohamed el-Baradei, a korábbi ENSZ diplomata kérte az elnöki nyilatkozat visszavonását.

Többek között ez olvasható a dekrétumban: „Minden vizsgálatot, amely tüntetők megölése vagy az ellenük elkövetett erőszak ügyében folyik, újra kell kezdeni, és az ezekkel kapcsolatos pereket is újra kell tárgyalni. Az elnöki dekrétummal a „forradalom védelme” a bírói szervezetet is kötelezi, hogy gyorsan folytassa le az eljárásokat, de a dekrétum nem írja elő azon több tucat eset újratárgyalását, amelyekben alacsony rangú rendőröket már felmentettek vagy felfüggesztett börtönre ítéltek azon büntető eljárások során, ahol a vád tüntetők megölése volt.” (Ezzel kísérelte meg az elnök az erős, de közutálat övezte rendőrség lojalitását megnyerni.) Minden alkotmányozó dekrétum, jogszabály vagy elnöki rendelet, amit Murszi elnök bevezetett, nem hatálytalanítható sem magánszemélyek, sem politikai vagy kormányzati testületek részéről.

A legfelsőbb ügyész nevezi ki az elnököt határozott időre, négy évre, akinek legalább 40 évesnek kell lennie. Az alkotmányozó nemzetgyűlés határideje az új alkotmány kidolgozására két hónappal meghosszabbodik. Egyetlen bírói testület sem hatálytalaníthatja az alkotmányozó nemzetgyűlés, vagy parlament felsőháza (Shura Tanács) határozatait. Az elnök jogosult minden olyan intézkedést megtenni saját belátása szerint, hogy megőrizze a forradalom eredményeit, a nemzeti egységet és a nemzet biztonságát. (Jól érzékelhetők az álságos populizmussal leplezett önkényuralmi lépések.)

2012 november 28-án a Time magazinnak adott interjúban Murszi elnök ezt mondta a november 22-i alkotmányozó dekrétumáról: „ Ha lesz egy alkotmányunk, amiről múlt héten nyilatkoztam, minden korábbi lépésem, kibocsátott rendeletem érvényét veszti.” Szerinte az alkotmányozó nemzetgyűlésnek gyorsan be kell fejeznie működését, hogy megszűnjenek a széleskörű tiltakozások az elnöki nyilatkozatok és rendeletek ellen. A rohammunkával készülő alkotmány még egyes megalkotói körében is tiltakozást váltott ki, így a liberálisok, emberi jogi aktivisták és mások, akik egy sor olyan rendelkezést elleneztek, amelyek a vallás túlzott szerepét biztosították az állam működésében, a nők elnyomásában vagy a hadsereg privilegizált helyzetében.

Az elnöki dekrétum célja az volt, hogy megelőzze az egyiptomi Alkotmánybíróság 2012. december 2-i döntését, amely ismételten feloszlatta az alkotmányozó nemzetgyűlést. A Muzulmán Testvériség azt remélte, hogy az elnöki dekrétumot egy teljesen új alkotmánynak helyettesítheti, amit népszavazással léptetnének életbe, és ezzel megszűnne a politikai nyugtalanság. Ennek ellenére a tiltakozások vég nélkül folytatódtak, leginkább a Tahrir téren. A rendőrök számos alkalommal könnygázt vetettek be, és számos tüntetőt letartóztattak, megvertek – míg mások kővel dobálták a rendőröket. A Muzulmán Testvériség ekkor ellentüntetéseket szervezett a kormány mellett, néhány ezer résztvevővel. Fathy Ghareeb, a Szocialista Népi Egységpárt egyik alapítóját a téren megölték (megfulladt), de az esetnek semmilyen jogi következménye nem volt.

Az Egyiptomi Megsemmisítőszék, a Legfelsőbb Bíróság és a Kairói Feljebbviteli Bíróság és más bíróságok bírái azonnal sztrájkot hirdettek, amíg az elnöki dekrétumot vissza nem vonják. Az iszlám fundamentalizmus ravaszsága és álnoksága példátlanul szabad kezet kapott, amely nemcsak a köztársasági normákat, hanem az átlagos, mérsékelt, feltehetően demokrácia párti emberek lelki békéjét is sértette. A Mursi epizód öröksége, hogy a Közel Keleten a demokrácia és az iszlám kibékíthetetlenül ellentétes. Ezek együtt elméletileg sem értelmezhetők – egyrészt a hívők közössége szemben áll a modern nemzetállammal, a szekták a polgárokkal, az iszlám erkölcs az egyén szabadságával, de a politikai iszlám a gyakorlatban védi és elfedi az arab társadalom minden antidemokratikus vonását.

Mursi ideje alatt a dzsihadisták viszonylag büntetlenül felrobbantották a Sinai félsziget gázvezetékeit (amelyen Izraelnek szállítanak gázt, jelentős bevételt biztosítva a szegény országnak). Valójában a fegyveresek odáig merészkedtek, hogy katonai személyeket raboltak el. Mursi elnök az elrablók és az elraboltak miatt egyformán aggodalmát fejezte ki.(Az elraboltak később megkerültek). A nem hivatalos, szaudi stílusú vallás-rendészeti fegyveresek megöltek egy fiatalembert, aki a barátnőjével sétált. Azok a nőket, akik nem hordtak az előírásnak megfelelő kendőt, atrocitások és szexuális zaklatások érték, hajukat erőszakkal is levágták a tömegközlekedési eszközökön vagy az iskolában. Egyre gyakoribbá vált a gyermekházasságok aljas gyakorlata.

A működésképtelen parlamentben az iszlamista tagok arra összpontosítottak, hogy legalizálják a nők nemi szervének kivágását és megtiltsák az állami iskolákban az idegen nyelvek oktatását. A vitatott szalafita prédikátor, Abu Islam megrongált egy keresztény bibliát, hogy megalapozza álláspontját, emiatt egy csekély birságra kötelezték. Eközben Dél-Egyiptomban, a kopt keresztény tanító, Dimyana Abdel-Nour ellen koholt vádakat költöttek, miszerint az iszlám ellen támadt volna a tanítása közben. Sokkal nagyobb bírságra ítélték, de ügye még lezáratlan. Jó példája a Muzulmán Testvériség szektásságának a Murszi által június összehívott Szíriai Szolidarítási Konferencia. A Mursi stílus hamarosan átcsapott egy gyűlöletbeszéd- zuhatagba a szíriai alavita elnök ellen. Számos népszerű vahabita prédikátor, mint Mohamed Hassan és Mohamed Abdel Maqsoud vádolta Murszit amiért – bizonytalankodva bár, de közeledett Iránhoz, miközben habzó szájjal nyíltan a gonosszal azonosították a siítákat (Iránt).

Mursi ezért nem közvetlenül felelős, azonban semmit nem tett a feszültség enyhítésére. Június 23-án egy mini pogromáldozatává vált Hassan Shehata az egyiptomi csekély számú siíta kissebbségi közösség vezetője, akit végighúztak a Kairó melletti faluja utcáin, majd megölték, három követőjével együtt. Murszi elnök meg sem szólalt az ügyben. Az eseményeket túl egyszerű lenne a puccs szóval leírni – ellenétben egyes nyugati demokrácia – megszállott megfigyelőkkel – mivel ez idő szerint nem kell katonai diktatúrától tartani. A tábornokok nem akarnak közvetlenül beleavatkozni az állami működésbe a nyugati bírálatok és az amerikai katonai segély esetleges felfüggesztése miatt, de nem akarják az iszlamisták folytatólagos hatalmát, ahogy ezt a Murszi párti tiltakozók követelik.

Nyitott kérdés, mi következik. Az már nem nyitott kérdés, hogy Washington szerepe politikai iszlám támogatásával inkább halált és az elégedetlenséget eredményez a muszlimok körében. Az Obama-adminisztrációnak, amely nagyrészt maradt a pálya szélén igyekezett maradni, a válság kibontakozásával együtt fel kell ismernie, hogy az iszlám fundamentalizmus sokkal inkább a probléma, mint a megoldás.