A legkisebb fiú szerencsét próbál
Utazzunk vissza az időben az 1950-es évekbe. Létezik ekkor egy kis-közepes olajcég Amerikában, úgy hívják, Phillips. Nemzetközi céggé szeretnének válni, és mivel ekkoriban kezdik el felfedezni az olajat az Északi-tengeren, a Phillips sem akar kimaradni a jóból. A gond csak az, hogy a brit, dán, nyugat-német jogokat a nagyobb halak (mint a Shell vagy az Esso) már megszerezték. Egy ország nem érdekel csak senkit a környéken: Norvégia.
[extracode type=”ad” id=”in_post_trendextra” data=”117″]
Úgyhogy fogják magukat a Phillips a képviselői, és 1962. októberében elmennek Oslóba, ahol előadják a norvég kormánynak, hogy olaj után akarnak kutatni, és a norvég tengeri területek nagy részére kizárólagos jogot kérnek. Cserébe dollármilliókat fektetnének be a gazdaságba.
A norvégok persze teljesen ledöbbennek, hiszen az 1958-as jelentés kizárta, hogy olaj lenne a környező vizek alatt. Tanácstalanok, fogalmuk sincs az olajiparról, de egyelőre visszautasítják a Phillips ajánlatát.
Miért nem kellettek a norvégoknak a dollármilliók?
Amellett, hogy nem akartak monopóliumot adni egyetlen olajcégnek, a norvégok azért sem fogadhatták el az ajánlatot, mert az északi-tenger fölötti jogok ekkor még bizonytalanok. 1963 júniusában a norvég parlament elfogad ugyan egy törvényt, amelyben kijelentik, hogy a tengeri határ Norvégia és környező országok között középen húzódik, csakhogy egy ilyen törvény semmit sem ér, ha a szomszédos államok nem egyeznek bele a határ meghúzásába.
A norvégok leginkább Nagy-Britanniától félnek. A probléma az, hogy a norvég partoktól nem messze húzódik egy mély hasadék a tengerfenéken, a Norvég-árok, és a britek bármikor kijelenthetik, hogy a norvég terület csak az árokig tart, ami onnan kezdődik már az övék.
Oslo nem is mer egyelőre a briteknek szólni, inkább leülnek tárgyalni Dániával. 1964. február 18-án azonban levél érkezik a brit külügyminisztériumból. A britek tisztázni szeretnék a tengeri viszonyokat, és azt javasolják, hogy a határ pont középen húzódjon. Bődületes mázli.
Ez már precedenst teremt a dán tárgyalásokhoz, amelyek így nemsokára be is fejeződnek. Az már mellékes, hogy a dánok szerint azért húzódik középen a tengeri határ a mai napig, mert az akkori dán külügyminiszter, Per Hækkerup, aki híres volt arról, hogy szerette az italt, végig be volt rúgva a tárgyalások alatt.
[extracode type=”ad” id=”in_post”]
Jens Evensen, a kemény
Közben persze a többi olajcég megneszeli, hogy a Phillips megkörnyékezte Norvégiát, és jönnek ők is, hogy megtudakolják, mit lép az állam? Az olajcégek képviselői azonban eddig leginkább olyan országokhoz voltak szokva, ahol nem volt egy erős demokrácia, és ebből eredendően egy erős, makacs tárgyalófél, aki ellentmondjon nekik. Norvégia így aztán igazi kihívás.
Jens Evensen, aki tárgyalásokat vezette norvég részről például egy szemtanú szerint már az első megbeszélésen kijelentette az olajcégek képviselőinek: „Norvég kontrollt akarunk. Mi mondjuk meg a szabályokat. Meghallgatjuk Önöket, de olyan koncessziósrendszer lesz, amit muszáj követniük. Ez egyszerűen így fog működni, akinek pedig nem tetszik, az hazamehet.”
Na most azt Evensen hiába keménykedett, jól tudta, hogy az olajkitermeléshez rengeteg tapasztalat illetve tőke kell, és hogy az országban egyik sincs meg igazán, úgyhogy kénytelenek külföldi, főleg amerikai cégekkel együttműködni. Már csak az volt a kérdés, hogyan tudná feloldani Norvégia azt a paradoxont, hogy egy erősen szociáldemokrata ország kénytelen a vadkapitalista multinacionális cégeket bevonni az olajkitermelésbe.
Az egészben mindeközben az a félelmetes, hogy úgy kezd el hirtelen a komplett olajvilág Norvégiára figyelni, hogy még egyetlen olajtalálat sem volt norvég vizeken. A Phillips végzett geológiai kutatásokat, és nagyon biztató volt az eredmény, de semmi más biztosíték nincs arra, hogy tényleg van olaj a norvég vizek alatt. És az Esso, a Shell, a Phillips már mind irodát nyit Oslóban.
Hol van már az olaj?
A norvégok, látva az érdeklődést, brit mintára blokkokra osztják fel a területet. 78 blokkot osztanak ki kilenc cégcsoport között, akik hatalmas rizikót vállalnak, ugyanis a norvég állam semennyi pénzzel nem száll be a kutatásokba, mindent a cégek állnak.
A leggyorsabban az Esso lép, amelyik akkor a világ legnagyobb olajcége volt. 1966. július 19-én kezdik meg a fúrásokat. 3000 méter mélyre mennek le a tengerfenéken, és 84 nap múlva befejeződik az első fúrás. Olaj sehol.
Az Esso persze nem adja fel, és máris látszik az olajkutatás első gazdaságélénkítő hatása: szükség van ugyanis kutatóplatformokra, és ezeket Norvégiában kezdik el gyártani. Eltelik azonban két év, és az olaj még mindig hiányzik. A pesszimizmus nő, a norvég kormány már le is mond egy második koncessziós körről.
Csalódás csalódást követ, sőt még az is megtörténik, hogy az egyik kutatóhajó egyszerűen nem bírja az északi-tengeri viszonyokat, nem tudják egy helyben tartani fúrás közben, és 45 méterrel az olajmező előtt feladják. Azért tudjuk ezt ennyire pontosan, mert később itt újra fúrtak és az egyik legnagyobb találat lett belőle, a Valhalla olajmező. Képzeljük el, ha ez az utolsó fúrás, mindenki hazamegy és sohasem derül ki, hogy mennyi olajat rejtenek a norvég vizek.
Az utolsó fúrás
Merthogy már lassan itt tartunk. 1969 nyarán több olajcég is azon gondolkodik, hogy feladja. Az elf, a Shell és a Phillips is leépít. Utóbbi vállalatot viszont még köti a szerződés, és bár sok értelmét nem látják a további pénzszórásnak, mégis belemennek, hogy fúrjanak egy utolsót. 1969. augusztus 21-én nekikezdenek, és ekkor persze még fogalmuk sincs, hogy pár hónappal később örökre megváltoztatják Norvégia történelmét.
Decemberre ugyanis kiderül: amibe beletrafáltak az a legnagyobb olajmező, amit addig valaha víz alatt találtak, úgy hívják: Ekofisk. 1969-ben szenteste előtt egy nappal a Phillips közli is a jó hírt a norvég kormánnyal.
Norvégia tehát a legszebb karácsonyi ajándékot kapja, amiről egy gazdaság álmodhat. Legalábbis így gondoljuk utólag. Azonban 1969 decemberében minden esély megvolt rá, hogy az északi ország úgy járjon az olajával, mint más olajalapú gazdaságok: a nyomorgó Venezuela vagy a jövő nélküli Szaúd-Arábia. Jövő héten megnézzük, mit csináltak ők rosszul.
