Az Egyesült Államok szövetségi tartalékbankrendszere (Fed) 2008 óta mennyiségi enyhítéssel – a kormány és a vállalatok növekvő kötvényfinanszírozásával -, gyakorlatilag új pénz kibocsátásával próbálja talpon tartani a gazdaságot, nem is sikertelenül. Eltérően más nagy központi bankok alapokmányától, a Fedé eleve sem csak az inflációs célkövetést írja elő, hanem a pénzügypolitikájával köteles segíteni a munkanélküliség enyhítését is. Ennek azonban eddig nem volt közvetlen kifejezése, ez a szempont háttérbe szorult. Most azonban a Fed változtatott ezen. A legutóbbi értekezletén, decemberben meghirdette, hogy a rendkívüli enyhítő pénzügypolitikája addig tart, amíg a tizenkét havi infláció nem gyorsul 2,5 százalék fölé, és amíg a munkanélküliség 6,5 százalék felett van. Vagyis történetében, sőt, a világ központi bankjainak történetében először bevezette a számszerű munkanélküliségcél-követést.
A japán központi bank nemrég hitet tett mennyiségi enyhítésének növelése mellett, szintén a gazdaság érdekében.
Az Európai Központi Bank (EKB) késhegyig menő viták után ősszel megígérte, hogy követi a többi központi bankot a mennyiségi enyhítés útján: meghirdette korlátlan vásárlási programját (OMT) az euróövezeti kormányok állampapírjaira.
A brit központi bank, a Bank of England nyáron hivatalba lépő, következő kormányzója – jelenleg a kanadai központi bank elnöke – már utalt arra, hogy az inflációs célkövetés helyett ideje lenne bevezetni számszerű gazdasági növekedési cél követését.
A központi bankok pénzügypolitikájának az utóbbi évtizedekben az infláció elleni küzdelem volt a sarkköve, a gazdasági ciklus szándékos befolyásolását pedig, függetlenségük jegyében, szinte tabunak tekintették. Hogy ez indokolt és sikeres volt-e, abban eltér a szakemberek véleménye. Sokak szerint a nemzetközi versenyképességi verseny kikényszerítette bérmérséklet, meg az olcsó távol-keleti importáruk legalább annyit faragtak az inflációból, mint a magas alapkamatok. Mindazonáltal mégiscsak mi lesz, ha az inflációellenes front egyik hadoszlopa – a központi banki pénzügypolitika inflációs célkövetése – kidől, vagy legalábbis háttérbe szorul más megfontolásokhoz képest?
A válasz valószínűleg az, hogy a látszat néha csal. A vezető központi bankok új ígéretei sok feltétellel vannak körülbástyázva.
A Fed pénzügypolitikájának nem vagylagos eleme az új munkanélküliségi célszám, hanem mindkét feltételnek teljesülnie kell. Tehát az inflációs célkövetés nem vesztette el a súlyát. Hiába maradna a munkanélküliség – a Fed elemzőinek többségi véleménye szerint legalább 2015-ig – 6,5 százalék fölött, a bank szigorítani fog, ha az infláció meglódulna.
Az EKB korlátlan kötvényvásárlási programja ennél is furcsább: tavaly a második félévben megnyugtatta a piacokat, pedig a valóságban nem is létezik. A vásárlás szeptemberben meghirdetett feltétele ugyanis, hogy csak olyan ország állampapírját venné a bank, amely az EU mentőalapjai és az IMF közös segélyprogramjában részesül, feltéve, hogy az illető ország ismét megjelenik elsődleges kötvénykibocsátással a tőkepiacon. Az EKB ugyanis csak a másodlagos piacon vásárolna. Így azok az országok – Spanyolország vagy Olaszország – amelyeknek a problémái miatt a piacok kikényszerítették az EKB kötvényprogramját – eleve kimaradnak, mivel eddig nem kértek átfogó mentőprogramot, a „program” alatt lévő országok közül Portugália és Görögország pedig még messze van az elsődleges piaci kibocsátástól, Írország meg nem kér az EKB pénzéből.
Feltehető, hogy a Bank of England célváltását, ha egyáltalán lesz, szintén körülveszik számtalan feltétellel.
Más szóval: politikaváltás nincs – hangsúlyváltás történt. És még az is csak abból a megfontolásból, hogy az infláció azért nem veszélyes, mert nincs, következésképp az elvileg inflációt gerjesztő pénzügypolitika sem baj, amíg nem gerjeszt inflációt. Amiképp korábban sem egymagában a központi banki pénzügypolitika korlátozta az inflációt, ugyanúgy manapság sem gerjeszthet inflációt egymagában, ha közben a gazdaság egésze fékezi a drágulást.
Inflációs tényezők persze most is vannak: a nyersanyag-, az olaj- és az élelmiszerárak magas szinten stabilizálódtak, a kínai import mind kevésbé olcsó, és imitt-amott – például a vezető gazdasági hatalom Németországban – a vállalatvezetők kezdik megérteni, hogy a hazai gazdaság kulcskérdése a lakossági fogyasztás, nem csak az export, ezért az elmúlt évtizedhez képest kevésbé spórolnak a bruttó munkabéreken. Ezek a tényezők azonban téli álmot alusznak mindaddig, amíg a gazdaság lanyha vagy épp csökkenő teljesítménye féken tartja a pénzromlást. Jellemzően manapság a pénzromlásra legérzékenyebb kötvénypiacok sem tartanak inflációtól a vezető gazdasági hatalmaknál.
Ilyen körülmények között az inflációnak csak egy azonnali oka lehet: a kormányok költségvetési politikája, adópolitikája: a közvetett adók (áfa, jövedék, illeték) emelése.
Végeredményben tehát azok a nagy országok, amelyeknek a gazdasága szilárd – még ha lanyha is -, amelyeknek az adósosztályzata megbízhatóan magas a hitelminősítőknél, amelyeknek a valutája nemzetközi tartalékvaluta és szilárd, amelyeknek a kötvényeit a befektetők szívesen vásárolják akkor is, ha nincs hozamuk, és főleg: ahol a gazdasági válság természetes módon visszaszorította az inflációt és azt nem fűtik költségvetési intézkedések – azok az országok megengedhetik maguknak a kísérletezést a „nem hagyományos” pénzügy-politikai retorikával – közben persze jottányit sem engedve az inflációs célkövetésből.
