A jegybank a napokban cikksorozatot tesz közzé honlapján a lakossági devizaalapú jelzáloghitelekről, azok társadalmi-gazdasági hatásáról.

A Balog Ádám jegybanki alelnök és Nagy Márton ügyvezető igazgató a cikkben kitér arra: a devizaalapú jelzáloghitel-szerződések egyfajta erőfölényt biztosítottak a bankoknak, ami alapján a futamidő alatt egyoldalúan tudták változtatni a kamatokat és a különböző díjakat. Ez növelte az adósok – árfolyamleértékelődés miatt amúgy is magas – törlesztőterheit, ami egy részüknél fizetésképtelenséget okozott, és mindez hitelezési veszteség formájában visszaütött a bankok jövedelmezőségére is.

A válság alatt a már megkötött szerződések átlagos teljes hiteldíj-mutatója (THM) 2 százalékponttal 8-9 százalékra emelkedett, annak ellenére, hogy a referenciakamat közben nulla közelébe csökkent. Így átlagosan 20 százalékkal emelkedtek a havi törlesztőrészletek, és ezen a csatornán a bankok évente mintegy 55-70 milliárd forint többletbevételt tudtak elérni.

A szerzők hangsúlyozzák: az egyoldalú kamatemeléseknek elejét lehetett volna venni egy, a parlament által 2011-ben elfogadott szabályozás válság előtti meghozatalával. Ez a törvény előírja, hogy az új hiteleket referenciakamathoz kell kötni a futamidő alatt, nem módosítható, fix felár alkalmazásával. Ilyen konstrukciókkal a svájci frank alapú jelzáloghitelek THM mutatói nemhogy nem emelkedtek, hanem 5 százalék alá csökkentek volna, így az ügyfelek jelenlegi átlagos törlesztőterhe – a felár mértékétől függően – 25-35 százalékkal alacsonyabb lenne.

A kamat mellett az árfolyamrésen is (a hitel folyósítása és törlesztés mellett alkalmazott árfolyamtípus különbözete) többletbevételt értek el a bankok. Az adósoknak jelentős költséget jelent az árfolyamrés mértéke, akár a közép-, akár a vételi árfolyamhoz képest kerül meghatározásra, mivel azt a bankok a válság kitörését követően jelentősen megemelték, több esetben megduplázták. Ennek következtében a szélesebb árfolyamrés – még ha a kamatemeléseknél lényegesen kisebb mértékben is, de – tovább növelte az ügyfél terheit. A devizaadósok teljes hitelköltségét ez átlagosan 35-45 bázisponttal emelte ahhoz képest, mintha középárfolyamon határozták volna meg a törlesztőrészlet.

Az árfolyamrés kérdése bírósági perekhez is vezetett. A Kúria állásfoglalást adott ki arról, hogy a bankok által követett gyakorlatot felül kell vizsgálni. A szabályozó hatóságok is lépéseket tettek, így 2010 végétől kezdődően a lakáscélú hitelek törlesztőrészleteinek forintban kifejezett nagyságát középárfolyamon kell meghatározni.

A bankrendszer az árfolyamrésen keresztül évente körülbelül 5 milliárd forint többletbevételt tudott elérni a szabályozás előtt, míg azóta ennek az összegnek csupán felét realizálja.

A bankok a devizaalapú (ezért devizaként nyilvántartott) hiteleiket devizaforrásból vagy forintforrás és swap ügyelet segítségével (ami a forintforrást cserélte devizaforrásra) finanszírozták. Ez azt is jelentette, hogy a devizahitel közvetlen árfolyamkockázatát az ügyfél egyedül viselte. Így egy átlagos svájci frank alapú jelzáloghitellel rendelkező lakossági ügyfél esetén 50 százalékkal, míg a kamatemelkedés 20 százalékkal járult hozzá a törlesztőrészletek emelkedéséhez.

A szerzők rámutatnak: a forint árfolyama három nagy hullámban gyengült. Az ország és az állam jelentős eladósodottsága, illetve a magas költségvetési deficit miatt 2008 végén a Lehman csőd után, 2010 első felében a hazai költségvetés valós helyzetének ismerté válása, míg 2011 elején a görög válság idején. Kifejtik: Magyarország sérülékenysége mára már jelentősen csökkent. A költségvetés pozíciója ma már stabil: a 2010-ben elindított konszolidációnak köszönhetően a 2009-es 4,6 százalékos szintről fokozatosan csökkent 3 százalék alá a hiány, amelynek eredményeként 2013-ban az ország kikerült az EU által indított túlzottdeficit-eljárás alól. Az államadósság a 2010. év közepi 85,3 százalékról idei első negyedévre 82,4 százalékra csökkent, mindez az árfolyamra is stabilizálólag hatott – teszik hozzá.