2024 április 20

Az aranyár és az infláció rémképe

A közvélekedés szerint ennek finanszírozásához frissen kibocsátott pénzre van szükség, ami „egyértelműen” inflációs hatással jár. Különösen az amerikai jegybank által beindítandó pénznyomda eredményezheti az első számú tartalékdeviza leértékelődését, ami ellen a befektetők hagyományosan az arannyal védekeznek – tájékoztat a www.aranypiac.hu.

A piacvezető internetes keresőalkalmazást igénybe véve az „inflation” szóra 2010-ben 3,3 millió találat jön fel. 2011-ben már 20 millió a találati szám, 2012 augusztusáig, az idei év első nyolc hónapjában pedig már 76 millió. Az internet jól tükrözi azt a jelenséget, mely szerint az infláció az utóbbi időkben egyre inkább napi beszédtémává és elemzések tárgyává lett szerte a világban. Az ettől való félelmek jelentik a befektetési célú fizikai aranyvásárlás egyik legfőbb indokát. Ugyanakkor az aggodalmak látszólag nincsenek összhangban a statisztikai hivatalok által – igaz, gyakran vitatott metodika alapján – számított pénzromlás mértékével. Az infláció üteme a leginkább kritikusnak számító dollár- és eurótérségben, ahol mind az amerikai Fed, mind az európai EKB élt a közelmúltban a mennyiségi lazítás eszközével, drámai megugrást nem mutat, Kínában és Oroszországban pedig éppenséggel rohamos javulás állapítható meg.

A félreértések elkerülése végett, ettől még szó sincs arról, hogy az európai bankrendszernek és a tőkepiacoknak általában juttatott masszív pénzinjekciók ne járnának inflációs kockázatokkal. A pénzcsapok brutális megnyitása mindössze nem jelenti az infláció szükségszerű megugrását, lévén, hogy ez csupán egy szükséges, de nem elégséges feltétele az inflációnak. Mérhető pénzromlás ugyanis csak akkor lesz ebből, ha ennek a pénznek egy része legalább be is kerül a pénzpiacok véráramába, hitelként kihelyezésre kerül és egyidejűleg az áruk és szolgáltatások teljes kínálata (GDP) a pénz iránti kereslettől elmaradó mértékben növekszik. Ez a mennyiségi pénzelmélet a skót polihisztor David Hume 1752-ben az európai inflációról megjelent írásáig nyúl vissza.

A pénzkereslet megugrásáról azonban egyelőre szó sincs. Sőt a hitelfelvevők most világszerte azon vannak, hogy korábbi hiteleik előtörlesztésével lehetőleg minél gyorsabban szabaduljanak a súlyos adósságterhektől, és ez pénzt ír ki a rendszerből. Az Egyesült Államokban például a legszélesebb értelemben vett pénzmennyiség (M3), amelyben a jegybanki készpénz, a látra és nem látra szóló számlabetétek, a takarékbetétek, értéklevelek, kincstárjegyek, és az egyéb hosszabb lekötésű betétek is szerepelnek, éves összehasonlításban a gazdasági válságot megelőzően még lendületesen növekedett, majd a válság kezdetével csökkenni kezdett. 2009 végétől egy éven át a változás még negatív is volt, vagyis az M3-as pénzaggregátum zsugorodott. Mindezt annak ellenére, hogy a jegybanki pénz és a látra szóló betétek (M1) együttese ezzel egy időben részben kiugróan erős növekedést mutatott (QE1). Aztán igaz ugyan, hogy 2011-től a Fed újabb mennyiségi ösztönző intézkedéseinek (QE2, Operation Twist) köszönhetően legutóbb a pénzromlás szempontjából leginkább kritikus M3 már ismét növekedésnek indult, de a növekedés dinamikája egyelőre még tűréshatáron belül van.

Mindemellett a grafikonon jól látszik az egyes pénzaggregátumok közötti összefüggés, az elsődleges jegybanki intézkedések hatása a gazdaságban forgatott pénzállományra. És ha nem is áll jelenleg közvetlenül küszöbön az infláció elszabadulása, az azért nyilvánvaló, hogy egy újabb Quantitative Easing Amerikában középtávon már kétség kívül megalapozott veszélyt jelenthet az infláció számára.

Ez a veszély az euróövezetben is felerősödhet abban a pillanatban, amint a bankrendszer elkezdi jobban áramoltatni azt a pénzt a gazdaságba, amelyet az Európai Központi Banktól kapott nem kevesebb mint egy billió euró értékben két korábbi alkalommal az LTRO (Long Term Refinancing Operation) néven ismert hároméves kölcsönprogramok keretében. Jelenleg azonban a bankok ahelyett, hogy így tennének, a likviditás egy részét még mindig inkább az EKB-nál parkoltatják biztonságban, de továbbra is csak éhbérért. Amint viszont a pénzáram elindul a gazdaság irányába, az infláció tényleg felpattanhat. Ekkor minden azon múlik majd, hogy a jegybankoknak sikerül-e ellenintézkedéssel beavatkozni az események menetébe. Erre többek között az alapkamat vagy a kereskedelmi bankokra vonatkozó kötelező tartalékráta megemelésén keresztül lenne mód. Ami a dolgot mégis megnehezítheti, az annak a kockázata, hogy a jegybanki szigorítás, a pénz kivonása a gazdaságból lefojthatja az éppen csak élénkülésnek induló konjunktúrát.

A potenciális drágulás egy másik okozója az úgy nevezett költségoldali infláció. Ez akkor mutatkozik, ha a termelési költségek – nyersanyagok árai, bérek, adók – emelkednek, és ezt a termelők nem hajlandók „lenyelni” a saját profitjuk csökkentésén keresztül, hanem átháríthatják a termékek vásárlóira az árak emelésén keresztül. E tekintetben leginkább az olajár alakulása játszik szerepet, amely éppen az utóbbi időkben drágult jelentősen. Németországban például főként ennek eredményeként nőtt 1,7%-ról 2%-ra az augusztusi infláció, és az elemzők emiatt várnak az eurótérség egészében is növekedést 2,5%-ra. A németek ugyanakkor, akik hozzánk hasonlóan éltek már meg hiperinflációt kétszer is az utóbbi száz évben, különösen érzékenyen reagálnak a pénzromlásra. Ottani közvélemény-kutatások az inflációs félelmek jelentős felerősödéséről adnak számot, és ez az az ok, amiért Németországban sokan aranyba invesztálnak. Az Arany Világtanács adatai szerint a németek az Egyesült Államokat is megelőzve, Kína és India után a befektetési célú arany harmadik legnagyobb vásárlói a világban.