A bemutatót ma tartják a szegedi szabadtérin, de a produkciót augusztus 20-án az egész ország láthatja az RTL Klubon. A Nemzeti Színház nemrégiben leköszönt direktora büszke arra, amit társulatával elért. Arra is, hogy a Nemzeti 4 produkcióját 12 kategóriában jelölték a színikritikusok díjára. Az Angyalok Amerikában Prior Waltereként őt is nominálták legjobb színésznek, előző rendezése, a Kőműves Kelemen pedig legjobb zenés előadásként nyerhet.

– Feldolgozta már a búcsúzást a Nemzeti Színháztól?

– Annyira hosszan tartott a búcsúzás, annyiszor szembesülni kellett azzal, hogy vége van; olyan, érzelmileg végletes helyzeteket éltünk meg, amikor meg kellett köszönni a nézők szeretetét, hogy már vártam: fejezzük be. Ha elmegyek az épület mellett, már nem szorul görcsbe a gyomrom. Július 1-jén reggel 9 órakor aláírtam a papírokat, átadtam utódomnak a mindent nyitó kulcsot, jó munkát kívántam, és rohantam az István, a király olvasópróbájára. Szándékosan olyan sok munkát vállaltam, hogy ne legyen időm a sebeimet nyalogatni. Büszke vagyok arra, ami öt év alatt a Nemzeti Színházban történt, a valóság a legmerészebb álmaimat is túlszárnyalta. Talán százezer embernek a gondolkodása lett nyitottabb, kritikusabb az előadásaink hatására. Ennél többet egy színházigazgató nem kívánhat. Esőben, szélben tízezer ember jött el a búcsúestünkre. Úgy érzem, volt értelme annak, amit csináltunk.

– A Nemzeti rekordszámú jelölést kapott a színikritikusok díjára: 4 produkciót nomináltak 12 kategóriában. Elégedett?

– Ennyi jelölést még nem kaptunk. Biztosan lesznek olyanok, akik szerint ez is a nemzetközi összeesküvés eredménye. De amennyire objektív tud lenni egy színház megítélése, ez szerintem az.

– Amikor az Angyalok Amerikában Prior Waltereként piros körömcipőben, flitteres női ruhában kilépett a Nemzeti színpadára, megállt a levegő. Tony Kushner drámájának műsorra tűzéséhez is kellett kurázsi, a Nemzeti direktoraként el is játszani a főszerepet, bátor lépés volt.

– A színésznek az a feladata, hogy minden szerepet eljátsszon. Andrei Serbannal, a rendezővel arra törekedtünk, ne kerüljön bele semmi civilség. Nem szerettem volna a saját apoteózisomat eljátszani. Ezért is volt benne sok önirónia, humor; a legdrámaibb, legszívbemarkolóbb pillanatokban mindig próbáltam azonnal fordítani. A színház nem arra való, hogy az ember civilként a saját életét kirakja a színpadra. Különösen akkor, ha vannak olyan átfedések, amelyekről tud az ország.

– A nagy siker másik oka: mintha a Reagan-érában játszódó történet a mai Magyarországról szólna.

– Nagyon optimista gondolat, mert azt jelenti, hogy csak harminc évnyire vagyunk lemaradva Amerikától. Azért nem volt botrány az előadásból, mert Serban általános dolgokról, a szeretetről, a szolidaritásról, a fájdalomról beszélt. Arról, miért fordulunk el egymástól, hogyan hagyjuk cserben egymást. Keresztényi alapértékekről. Nagyszerű a darab, mert rákényszerített, hogy túllépjünk az előítéleteinken, hiszen főhősei meleg, AIDS-es, kábítószerfüggő emberek. A darab politikai felhangjai, párhuzamai szinte a véletlen művei, de érdemes rajtuk elgondolkodni!

– Nemigen fordult még elő, hogy egy hazai színházi produkciót nemcsak a szaklapok, hanem olyan világlapok is, mint a The New York Times vagy a Herald Tribune részletesen elemezzenek, politikai kontextusba helyezzenek.

– A produkció fővédnökének az Egyesült Államok budapesti nagykövetét kértem fel, mert szerettem volna a méltatlan támadásokat ezzel megelőzni. Szerencsére olyan erős volt a produkció, hogy az egyik nyíltan az egyik irányba elkötelezett tévé is hosszan méltatta, csak azon sajnálkozott: a magyar emberekről is kellene hasonlót készíteni. Nem tűnt fel nekik, hogy ez az előadás is a magyarokról szólt. Vagy lehet, hogy aki ezekhez a csoportokhoz tartozik, azokat nem is tartják magyarnak?

– Miért tették zártkörűvé az István, a király próbáit?

– Ilyen rövid idő alatt még sohasem hoztam össze egy produkciót a Dóm téren, ráadásul a tévéfelvételre is profin föl kellett készülnünk, hiszen 20-án este már adásba is kerül az RTL Klubon. Technikailag is roppant nehéz a zenekarok és a kórus hangosítása.

– Mitől érdekes ma Szörényi és Bródy rockoperája?

– Arra szólt a felkérésem a szerzőktől, hogy úgy nyúljak hozzá, mint egy kortárs darabhoz. Viccesen úgy foglaltam össze az István, a királyt: egy ország nagyon szeretne létrehozni egy boldog nemzetet, ezért gyorsan két részre szakad, és az ország egyik fele megpróbálja kiirtani a másik felét. Ez manapság sem túl bonyolult gondolat.

– A darab az ősbemutató idején a szabadságról szólt; ma is a rendszerváltáshoz vezető út mérföldkövének tekintik.

– Igen, de azóta eltelt 30 év, és historizáló patina rakódott rá. A mi előadásunk nem valami ellen szól, nem cikizzük ki az elmúlt 30 évet, de ma már más időket élünk, én is más típusú alkotó vagyok. Semmi mást nem csináltam, csak színházilag megnéztem a szituációkat, és – mivel a történelmet is emberek csinálják – az emberek mozgatórugóit. Nem engedem, hogy a historizáló patina elfedje a sötétebb pillanatokat. Remélem, pontosan elmesélünk egy történetet helyzetekkel, szituációkkal, véres pillanatokkal. Sok minden van ebben a darabban: gyilkosság, háború, kényszerítés, erőszak. Fontosnak tartom, hogy a múltunkat úgy vállaljuk, amilyen volt. Ebben nincs semmi tiszteletlenség, nemzetietlenség vagy keresztényellenesség, csak történelmi tények. Mindennek alaposan utánaolvastunk, nem blöffölök a történelemmel, csak nem vagyok hajlandó szépíteni semmit sem.

– Mennyire írták át a darabot?

– Semennyire! A dalszövegeken sem változtattunk. Párszor több csönd van benne. Mindössze négy új mondatot tettünk bele az adott szituációnak megfelelően: „Isten hozta!” „Danke!” „De, kell!” „Jó estét, remélem, jól érzik magukat!” Számomra is nagy élmény, hogy az István, a királyt nem csak a nosztalgia és a legenda élteti, hanem hozzá lehet nyúlni, színpadra lehet állítani, mint bármelyik jó színdarabot. Ez az alkotóknak is fontos volt. Ugyanezt csináltuk júniusban a Kőműves Kelemennel, ott is működött.

– Az István, a király annyival izgalmasabb, hogy a nézők jobban ismerik; ráadásul az is kiderülhet: történelmünk alapproblémiái, helyzetei ezer év alatt sem sokat változtak.

– Kinek van igaza? – kérdezik. Mit tudom én?! Ha ebből a szemszögből nézzük a magyar történelmet, akkor sok-sok pillanatban rá lehetne kérdezni, melyik félnek van igaza. Én nem tudnék válaszolni rá. A probléma szerintem az, ami ma is: képtelenek vagyunk szintézist teremteni kétféle gondolkodás között. Csak kizárólagosan tudunk gondolkodni. Az államalapítás történelmi pillanatát persze vissza lehet nézni, és föl lehet ismerni, hogy valóban nem volt más módja annak, hogy integrálódjuk Európába, mint a kereszténység fölvétele. Nagy kérdés, hogy ezt tényleg úgy kellett-e csinálni, hogy mindent kiirtottunk. Tényleg úgy lehet-e csak továbbmenni, hogy mindent, ami eddig történt, megtagadunk? Csodálkozunk, miért vagyunk talajnélküliek. Nem tudunk párbeszédet folytatni, föl sem tételezzük, hogy a másik gondolatmenetében lehet valami elfogadható számunkra is.

– 1983-84-ben az István, a király előadásai ellenzéki demonstrációként hatottak, mindenki tudta, hogy nem csak az államalapítás koráról mesélnek a dalok. Ma megint aktuálisan hangzik például a „Mondd, te kit választanál…”

– Akár hiszik, akár nem, nekem is csak a próbák során esett le: jövőre vannak a választások, és mindenki azt várja, mi lesz. A választásnak a darabban és a mi életünkben is valós tétje van. Az előadásunknak fontos szereplője „a nép” – nemcsak az a szerepük, hogy tömeget alkossanak, hanem véleményük van, kínlódnak, nem tudják, hogy hova álljanak, csapódnak, kényszerítik őket valahova. Nincs semmilyen aktuálpolitikai szándék az előadásunkban. Sokszor ér engem az a vád, hogy politizálok, de én soha nem aktuálpolitizálok. Nem mondom, hogy melyik pártnak van igaza, egyszerűen – ami szerintem dolga is egy színházi alkotónak – társadalmi ügyeket vizsgálok és próbálok meg felmutatni.

– Nyílt titok a terv: jövőre A varázsfuvolát rendezné a szegedi szabadtérin, és a produkciót a nagyszínház játszaná majd tovább. Hol tart ez a projekt?

– A szabadtéri új vezetője, Herczeg Tamás akceptálható módon elmondta, mik az elvárásai, mi legyen A varázsfuvola végkicsengése. Alkotóként tőlem nagyon távol áll, hogy ezt megmondják, mint ahogyan vezetőként sem határoztam meg soha, hogy egy független alkotó mit csináljon az általa rendezett előadással, mert felelősen el tudom dönteni, hogy kit hívok meg. Mivel nem először dolgoztam volna Szegeden, lehet tudni, hogy a szabadtéri hatalmas színpadán nem olyan előadásokat szoktam csinálni, mint egy kis stúdiószínpadon. Ezért inkább lemondtam ezt a munkát. Tamás erre azt mondta, felejtsük el, amit kért, de én már elkezdtem szorongani ettől. Úgy érzem, ez egy olyan helyzet, amelyben nem tudnék szabadon és jól működni. Azt szoktam mondani: külföldön elveszítheted a bizalmat, itthon meg kell szerezni a bizalmat. Ha eleve van egy kérés, hogy mit szeretnének, az nem egy szabad alkotói helyzet számomra. Amíg meg tudom engedni magamnak, addig ilyen helyzetekbe nem szeretnék belemenni, mert tudom, hogy nem működöm benne. Szorongva nem lehet dolgozni.

Mephisto a Vígszínházban

Ősztől a Vígszínház játssza majd Alföldi utolsó nemzetis rendezését, a Mephistót. – A szerepeket az ottani társulat tagjaira is kiosztottuk, így előfordulhat, hogy nem megy kétszer teljesen egyforma szereposztással a produkció. A kulcsfigurák – köztük a címszerepet alakító Stohl András és a Tábornagyot játszó László Zsolt – maradnak. Jólesett, hogy Eszenyi Enikő öt perccel azután felhívott telefonon, hogy kihirdették a Nemzeti igazgatói pályázatának eredményét. Megállapodtunk: Stolh Andrással a címszerepben én rendezem a Víg évadnyitó bemutatóját, a Danton halálát. Mondtam Encinek, gondolja át az egyébként professzionális szakmai döntést, hiszen újabb ciklusra pályázik igazgatónak, de azt válaszolta: színházon kívüli szempontok nem érdeklik. Nekem is az a tapasztalatom, ha bárki azon kezd agyalni, hogy a hatalomnak hogyan felelhetne meg jobban, bénákat lép.

Másrészt a hatalom kiszámíthatatlan. Abszurdum 2013-ban egy demokratikus országban arról még csak beszélgetni is, hogy Eszenyi Enikőnek – aki megkérdőjelezhetetlen művésze az országnak és jól vezeti a színházát – lesz-e abból baja, ha engem meghív rendezni – hangsúlyozza Alföldi Róbert, aki legközelebb Újvidéken Hauptmann Patkányokját viszi színre.

Az Átriumban az Igenis, miniszterelnök úr! című BBC-tévésorozat alapján készült darabban a kormányfő titkárát játssza majd, aki mindent jobban tud a főnökénél. Sankt Pöltenben Bartish Attila Nyugalom című darabját állítja színpadra, amelynek a főszereplője a németek egyik legnagyobb színésznője, Angela Winkler lesz, akit a Katharina Blum elveszett tisztessége című film címszereplőjeként ismerhet a magyar közönség. München mellett egy fontos új színházban A sirályt, a Radnótiban a Platonovot, az Operaházban pedig az Iphigenia a tauruszok földjént rendezi.