Mindenszentek napján nem lehetett megközelíteni autóval Szombathelyen a Jáki úti temetőt.

Rendőrök irányították a forgalmat, mindenkit a temető mellett kialakított parkolóhelyre tereltek, s ezzel sikerült is elejét venniük az ilyenkor szokásos tumultusnak. Sokezer ember igyekezett a sírokban pihenő családtagjaihoz. Előkerültek a seprűk, a kislapátok, virágokat, koszorúkat, mécseseket hoztak a látogatók.

Az egyik sír mellet fejkendős néni görnyedt, bordó krizantémot ültetett egy zsebkendőnyi virágágyásba. Egy dupalsírnál népes társaság szorgoskodott, seprűvel tisztogatták a kőről a száraz faleveleket, egymás után gyújtogatták a mécsesekben a gyertyákat.

Mi is elrendeztük a családi sírt. Megállapítottuk, jövőre metszőollót is kell hoznunk, hogy levágjuk a tulyaágat, mert már teljesen eltakarja a fekete márványtáblát, amelyen hosszú évtizedek alatt meghalt elődeink nevei sorakoznak.

Feleségemmel ilyenkor Halottak és Midenszentek napja tájékán minden évben kimegyünk a temetőbe. Budapesten az én családom sírjánál azt mondtam a feleségemnek miközben lehajtott fejjel álltunk a sír előtt: nem győzök szabadulni a gondolattól, hogy a hozzátartozóim – talán egy másik dimenzióban szelíd szellemekként – itt üldögélnek a temetői padon, és boldogok, mert idén is eljöttünk hozzájuk.

Lassanként ránksötétedett Szombathelyen.

– Most mire gondolsz? – kérdezte a feleségem.

– Lehet, hogy kinevetsz, de nekem a mexikói kisfiúról szóló mese jut az eszembe. Coco, a kisfú, eljut a holtak birodalmába. Megérti a legendát: azok, akikre élő szeretteik még emlékeznek, s a halottak napján kiteszik a fényképüket az oltárra, azok átmehetnek az élők világába. Akikről viszont senki nem emlékezik meg, a holtak földjén maradnak És ha már nincs senki az élők közt, aki emlékezne rájuk, akkor ebből a világból is eltűnnek, végleg eltávoznak. Minden évben ezért jövünk mi is ösztönösen, mert lehet , hogy a génjeinkbe van kódolva a félelem: az igazi elmúlás az a feledés.