,, Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?”

Az ember csak kapkodja a fejét.

…a hangfelvétel szerint az előzetesben ülő Schadl György így gúnyolódott az egyik hivatal elnökével…

…Kínának kémkedhetett az amerikai atomsilók felett lefotózott ufo…

…felbukkan néhány képviselő neve is egy-egy jelölt „támogatójaként”…

…a város alpolgármestereként ő volt a korrupciógyanús Volvo-beszerzés egyik arca…

Ömlik a botrány, a szenny az újságok hasábjain, a hírportálokon. Naponta pontosan időzítve, körültekintően adagolva, titkos lehallgatásokra, tanúvallomásokra hivatkozva.

Nagyon is sok a szörnyű hír, s mostanában kevés a szakszerű cáfolat.

Ki küldi, ki szivárogtatja a nap mint nap az idegeinket borzoló beszámolókat?

Merthogy manapság csak ideig óráig van titok.

Elég talán egy fejlettebb mobiltelefon, hogy magunk is titkokat, hétköznapi szenzációkat alkossunk, miközben már mi sem ismerjük kristálytisztán, mi igaz és mi a valótlan.

Persze, ha olvasunk, magunkra hagyva azt is gondolhatjuk: nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.

El is bizonytalanodunk, s ebben a különös helyzetben tépelődünk arról:

,,Számon tarthatják, mit telefonoztam /s mikor, miért, kinek. / Aktákba irják, miről álmodoztam /s azt is, ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz elég ok /előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg (…)

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos…

Az én vezérem bensőmből vezérel! /Emberek, nem vadak – elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,

/nem kartoték-adat…” (József Attila)