De az összes többi napon nem!

Az ember abban is különbözik a többi élőlénytől, hogy tudjuk magunkról, hogy egyszer meghalunk. Egy előadáson egyszer azt hallottam, hogy ez a tény többet alakít a létezésünkön, mint szinte bármi más. Kódolva van ugyanis a haláltól való félelem, és egy sor dolog csak erről szól – azért rajzoltunk barlangrajzokat, azért alakítunk ki közösségeket, hogy küzdjünk azzal, hogy egyszer bizony végünk van. Márpedig ez így van – de jobb is, hogy csak mi tudunk saját halandóságunkról, a zebra a szavannán például egész nap joggal retteghetne az oroszlántól, és az nem egy túl jó élet.

Persze mindez időben változhat, és a 2020-as évtized eddig eltelt része nem abban segít nekünk, hogy elvonatkoztassunk ettől a ténytől. A COVID-19 pandémia, vagy a szomszédunkban dúló háború rámutatott, hogy bármennyire is biztonságos és kényelmes a fejlett világbeli emberek élete alapvetően, vannak olyan tényezők, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni. A koronavírus megjelenésekor, bár tudhattuk, hogy nem rendelkezik a spanyol náthához hasonló mortalitással például, de mégis, kinek ne futott volna át a fején egy pillanatra, hogy mi lesz, ha egyszer éppen ő esik áldozatul a járványnak? Ugyanígy, amikor kitört az orosz-ukrán háború, és a szalagcímekben az atomháborúról olvashattunk, kinek ne jutott volna eszébe, hogy mi van, ha egyik nap arra ébred, hogy lángokban áll a város és az életünkért kell menekülnünk? Persze, ezek jórészt nem következtek be, de azért mégis kicsit bizonytalanabbnak érezhetjük a életünk meglétét, mint korábban.

Márpedig lehet nagy okosságokat mondani! Attól, hogy mi meghalunk, az élet megy tovább – legfeljebb nélkülünk. Ahogyan az is igaz, hogy az ad mindennek értelmet, hogy egyszer elhúzzák a függönyt. De akárhogy is, azért ebből is jól ki lehet jönni, például ha elfogadjuk, hogy egyszer meghalunk, és bizony ez nem baj. Jobb inkább addig is az élettel foglalkozni, amely egyébként gyönyörű. Érdemes hallgatni egy népszerű képregényhősre, Snoopyra: