Veszíteni (is tudni) kell
Tekintve, hogy ez egy jobbára tőzsdéről szóló oldal tőzsdézőknek, a sorok olvasóinak többsége biztosan veszített már kisebb-nagyobb összeget egy-egy rosszul sikerült ügylettel. A szólást, hogy veszíteni is tudni kell, mégsem erre használják. Leginkább ehelyett arra, hogyha alulmaradunk egy küzdelemben, akkor viseljük méltósággal, a győztessel szemben tiszteletteljesen a kudarcunk. Ez kétségtelenül fontos elv, és érdemes szem előtt tartanunk életünk során, hiszen azért a kudarcok elkerülhetetlenül ott sorakoznak mindenki életútja során.
A vereségre, vesztésre azonban mindenki a fentieknek megfelelően tekint: nem jó, ha van, de ha van, akkor nem árt jól viselni, a saját és mások lelki egészségének érdekében. Miért ne lenne lehetséges, hogy néha nagyon is értelmes dolog veszíteni? Gondolhatunk először a kisfiával sakkozó apukára, aki néha hagyja nyerni a srácot, hogy sikerélménye legyen; ekkor a játszma előtt is már a vereség a cél a jó fej apuka számára. Ezt leszámítva is sok helyzet van viszont, amikor a játszma közben derül ki, hogy bizony veszíteni érdemes.
Mindenki megnyugtatásául nem a tőzsdére gondolunk most, ott azért célszerű a nyerő stratégiát megtalálni. Magánéleti vitáinkban ellenben meglehetősen sok a pürrhoszi, túl nagy áldozattal járó győzelem, amit egy jó kis vereséggel könnyedén el lehetne kerülni. (I. Pürrhosz király kiáltott fel a legenda szerint egy rómaiakat legyőző, de rengeteg áldozattal járó csata után: Még egy ilyen győzelem, és végképp elvesztünk!)
Ha a párunk egy nehéz nap után idegesen ront nekünk egy apróság miatt, akkor valószínűleg nekünk van igazunk vele szemben. De megyünk ezzel bármire is? Vagy amikor egy barátunkkal keveredünk olyan vitába, hogy már-már a végleges összeveszés forog kockán: biztos, hogy megéri nyerni?
A vereséggel elkerülhetjük tehát a győzelemmel járó jutalmat: azt, hogy az igazság biztos birtokában, a vitában nyújtott fölényes győzelemmel a zsebünkben veszítsünk el olyan embert, aki fontos számunkra. Ráadásul a mi lelkünknek sem biztos, hogy rosszat tesz, ha kicsit nagyvonalúak vagyunk néha. Nem, mintha úgy érezhetnénk magunkat, mint a már említett sakkbajnok apuka, hanem úgy, hogy képesek voltunk az egónkból egy kis darabot eldobni valami fontosabbért.
Természetesen ahogy egyetemes igazság nem mindig létezik, és nehéz kérdés, hogy mi a jó döntés, ez is vitatható. Érdemes mégis figyelemmel lenni rá, hogy ne úgy arassunk folytonos fényes győzelmeket, hogy utána csak a győzelmi okleveleinkkel tudjunk beszélgetni. Aki nem hiszi, az járjon utána, vagy pedig olvassa ezt, a Tóth János című filmből vett idézetet; ennél tanulságosabb metafora ugyanis talán ma már nem fog szembe jönni velünk.
„A játékban nem az számít, hogy ki nyer vagy ki veszít. Nézzük például a bújócskát. Hogyan tud az nyerni, aki elbújt? Hogy nem találják meg? (…) Egyszer bújócskáztam a nagymamámmal, bár ő állítólag erről nem tudott (…). 3 napot töltöttem a fáskamrában, amikor rájöttem, hogy nem éri meg mindenáron nyerni. Szóval előjöttem és veszítettem. Nagyon fontos lecke volt.”